Az Ötödik Léleklovas

3. Rész: A múlt sebei

Másnap, ahogy kiléptem a késő augusztusi napsütésbe, a reggeli szellő egyből végigsimított karomon, belekapva szőke tincseimbe, mire megborzongva tettem karba kezeimet. Kellemesen indult a nap, és nagy reményekkel vágtam bele.
A tegnap este emlékei még fel-fel villantak előttem, ahogy az udvaron állva pásztáztam a környéket. Akárhogy igyekeztem, nem tudtam menekülni a múltam elől, hiszen bármi felszakíthatja a sebeket, amiket hiába gyógyítgattam egy éven keresztül. Elég volt egy régi képre rábukkannom ahhoz, hogy ismét álomba sírva magam, gyűrött zsebkendők között ébredjek. Így indult minden átlagos reggelem.
Ajkamba harapva igyekeztem másra terelni gondolataimat. A kora reggeli órákban alig voltak néhányan, és a pályán is csak elszórtan tartózkodtak. Lehunyva szemeimet magamba szívtam a friss, vidéki levegőt.
A londoni nagyvárosi nyüzsgés után furcsának hatott a csendes, vidékies életmód. Az emberek nem sietnek sehová, szinte alig hallatszik motorzúgás, a természet pedig egy kőhajításnyira terül el mellettünk, megannyi csodát rejtve. Időbe telt, mire megszoktam ezt az új életformát, de egyáltalán nem vágytam vissza a belvárosi forgatagba.
Az istálló bejárata körül most senki sem ácsorgott, így beléptem, hogy körbenézzek. Végigsétálva a boxsorok között ámulva pásztáztam a környezetet, ami kifejezetten modern, mégis kellőképp tanyasi hangulatot sugárzott. Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor érkezésemre halk dobbantások és nyerítések hangja csapta meg a fülemet, majd érdeklődő tekintetek fürkésztek a boxajtók felett.
A lovakat jó körülmények és feltételek mellett tartják, ugyanis kifogástalan küllemük és megjelenésük lehengerlő volt. A névtáblák alapján többségük neves felmenőkkel rendelkezik, és mindegyik kivétel nélkül jorviki tenyésztés.
Alaposan feltérképezve leendő munkahelyem lassan haladtam, és minden egyes boxnál megálltam egy pillanatra.
-Midnightcharm... különleges név.-akadt meg a szemem az egyik boxajtón található névtáblán. A ló egy nyári fekete Jorvik melegvérű volt, impozáns külsővel. Szépsége egyből megragadott, de volt valami más is, ami a többi lóval ellentétben felkeltette a figyelmem.
Szinte mágnesként vonzott magához, miközben közelebb léptem hozzá. Éreztem valami erős, tartós kötődést, amit az ember akkor tapasztal, ha rátalál egy igaz barátra, egy lelki társra.
Hirtelen kirázott a hideg és nem bírtam levenni a szemem róla, miközben ő is észrevett, és engem figyelt. A környezetemből származó hangok elhalkultak, csak mi ketten voltunk.
Abban a pillanatban semmire sem gondoltam, csak lassan felé nyújtottam a kezem, hogy óvatosan megérintsem homlokát, mire ő is kidugta orrát a boxajtó fölött.
Apránként közeledtünk egymáshoz, a feszültség fokozódott, miközben erős zúgást hallottam a fülemben. Az idő lelassult, mintha hosszú percek teltek volna el pillanatok leforgása alatt.
Már csak centik választottak el egymástól minket, miközben szívverésem az egekbe szökött.
Mintha hallottam volna a gondolatait: csupa sötétség, gyász és szenvedés. Valakire várt, valakit keresett.
Már éreztem teste melegét, mikor valaki a nevemen szólított a hátam mögül. Egyszer csak visszazökkentem a valóságba, és megfordulva, hirtelen belefeledkezve az imént történtekbe döbbenten, földbe gyökerezett lábakkal meredtem magam elé, ahogy Justinnal találtam szemben magam.
-Szia!-böktem ki meglepetten, miközben Justin mosolyogva nézett rám, de zavart tekintete másról árulkodott.
-Nem gondoltam volna, hogy pont itt találkozunk újra.-mondta engem fürkészve. Feszélyezetten piszkáltam szőke tincseimet, hiszen még mindig kínosan éreztem magam a tegnapi találkozásunk miatt. Reméltem, hogy többször nem kell vele szembesülnöm, de valahogy mégis sikerült.
-Te mit keresel itt?-kérdeztem, teljesen ledöbbenve, mire Justin legyintett.
-Itt dolgozom. Apám megkért, hogy segítsek az új lánynak.-magyarázta, majd hirtelen elhallgatott. Elkerekedett szemekkel nézett rám, mire ajkamba harapva, szememet lesütve bólintottam.
-Te vagy az?-kérdezte meglepetten.
-Úgy tűnik.-húztam óvatos mosolyra a számat, mire Justin gúnyosan felnevetett.
-Justin Moorland a teljes nevem.-mutatkozott be ismét. A név hallatán szinte villámcsapásként ért a felismerés.
-Szóval apukád a tulajdonos?-kérdeztem, mire Justin büszkén kihúzva magát bólogatni kezdett.
Meglepettségemben szóhoz sem jutottam, csupán hitetlenkedve fürkésztem arcát, amire magabiztos mosoly ült ki, és szinte túlságosan is önelégülten méregetett.
Feszülten forgolódni kezdtem, mire Justin kedvesen végigsimított a karomon. Érintésére kínosan húzódtam arrébb, miközben a tegnapi találkánk pergett le előttem, és az érzés, ami akkor hatalmába kerített.
Meglepett hirtelen közeledése, ezért kicsit távolabb helyezkedtem tőle. Gyanúsan méregetve őt töprengtem, hogy vajon most miért nem éreztem ugyanazt, mint korábban, mire Justin is zavartan pillantott az érintés irányába, mintha ő is várt volna valamire. A feszültség pillanatok alatt telepedett ránk, és hirtelen egyikünk sem jutott szóhoz.
Abban a másodpercben hatalmas csattanás hallatszott mellőlünk, mire szinte egyszerre ugrottunk arrébb, kizökkenve a kellemetlen helyzetből, majd ijedten pillantottunk a hang irányába.  Szívem a torkomban dobogott rémületemben.
Midnightcharm idegesen fújtatott, miközben patájával boxának ajtaját rugdosta. Meg is feledkeztem róla Justin érkezése miatt.
-Jobban teszed, ha távol maradsz tőle.-szólalt meg Justin hirtelen, mire értetlenül néztem rá.-Nem egy barátságos fajta.-egészítette ki mondandóját sejtelmesen, mélyet sóhajtva.
Finoman bólintottam, miközben még mindig a lovat fürkésztem. Szemeiből kiolvasható volt a színtiszta harag és a gyűlölet. Egy lónál sem tapasztaltam még ilyet.
-Sikerült berendezkedned?-váltott témát terelve, miközben érdeklődve pillantott rám. Visszarántva gondolataimból barna szemeibe néztem, amik vegyes érzelmeket tükröztek, mintha ő sem tudta volna eldönteni, miként vélekedjen velem kapcsolatban.
-Fogjuk rá, még ismerkedem a környezettel.-feleltem felé fordulva.
-Gyere, körbevezetlek!-ajánlkozott, mire elindult a kijárat felé. Fejemet megrázva, zavartan pillantottam utána, mintha a néhány másodperccel ezelőtti incidens meg sem történt volna.
-Köszönöm, de... kezdtem volna szabadkozni, mire a szavamba vágott.
-Apám ragaszkodik hozzá.-forgatta szemeit, és egy laza mozdulattal kilépett az ajtón.
Kelletlenül forgolódtam, majd mielőtt utána indultam volna, egy pillanatra még visszanéztem Midnightcharm irányába, aki a box túlsó felében álldogált, de fejét felém fordította. Mintha szeme egy villanásnyi időre rózsaszínben szikrázott volna.
Elakadt lélegzettel léptem közelebb hozzá és hunyorogva néztem rá, hátha rosszul láttam, de ő visszafordította fejét a fal irányába.
-Jössz, Lola?-szólt utánam Justin, aki közben kint várakozott.
-Persze!-feleltem, majd komótosan indultam utána.

A lovarda a délelőtti órákra elkezdett megtelni élettel, az addig csendes környezet zajossá és nyüzsgővé vált. A pályán oktatás, az istállóban lóápolás zajlott, az emberek pedig jókedvűen beszélgettek.
A nap nagy részét Justinnal töltöttem, akivel bejártuk az egész birtokot és részletekbe menően, minden négyzet-centiméterét megmutatta nekem. A korábbi kellemetlen érzés szertefoszlani látszott, hiszen meglepően jól éreztem magam a társaságában, de valahogy mégis olyan zárkózottnak tartottam őt, minta nem igazán szeretett volna nyitni felém, és emiatt pedig főleg szakmai oldalról közelítette a dolgokat.
Ahogy átsétáltunk a lovardán, olykor megállították, többen ráköszöntek, és mindenkihez szólt néhány szót, mintha ezer éve ismerték volna egymást. Elég népszerűnek tűnt, sőt, már szinte klisé kategóriába is sorolhattam volna, ami miatt kicsit háttérbe szorulva éreztem magam, ennek ellenére mégis rám szánta az idejét, amiért borzasztó hálás voltam neki.
Miután bejártuk a lovardát, úgy döntöttünk, a környéken is sétálunk egy keveset. A Nilmer-fennsíkon jártunk épp, ami Moorland fölé magasodik, gyönyörű kilátást nyújtva Jorvikra és a tengerpartra. Csodálatos látvány volt, szinte hihetetlennek tartottam, hogy létezik.
A tenger végtelenbe nyúló, égszínkék vizén megcsillant a kora délutáni napsütés, míg felette sirályok repdestek az égen, és beláthatatlan messzeségig el lehetett látni a szigeten.
Mosolyogva pillantottam Justinra, aki épp a távolba mutatva magyarázott.
-Köszönöm, hogy nem hagysz magamra! Megmondom őszintén, rettegtem a gondolattól, hogy egyedül leszek.-szólaltam meg, mire felnevetett.
-A jorvikiak híresek ám vendégszeretetükről, emiatt nem kellett volna aggódnod.-közölte, és leült a fűbe. Követve példáját tovább gyönyörködtünk a kilátásban.
-Miért pont Jorvik?-kérdezte pár perc hallgatás után, mire elmosolyodtam kérdésén.
-Húsz évesen fogtam magam, és elköltöztem otthonról. Majdnem négy évig egy kávézóban dolgoztam felszolgálóként Londonban. Nagyon szerettem.-meséltem elgondolkodva.
-Éles váltás.-célzott új munkámra, mire felnevettem.
-Igen, többen mondták már.-bólintottam, majd felé pillantottam.-Tudod, elég nehéz időszakon mentem keresztül nem rég. Idén lettem 24 éves, és szerettem volna kipróbálni magam másban is. Gyerekkorom óta lovagolok, ezért úgy döntöttem, követem az álmom... vagy valami hasonló.-folytattam, majd elhallgattam. Ajkamba harapva fordultam el, miközben összeszorult a mellkasom a hirtelen rám zúduló emlékektől.
Éreztem, hogy olyan sebeket fogok felszakítani, amik nagyon sokáig gyógyultak, ezért inkább hallgattam. Nem tudtam, hogy Justinban bízhatok-e annyira, hogy megnyíljak neki.
Idegességemben a lábamnál lévő fűszálakat kezdtem piszkálni, mialatt ő is csendben maradt. Nem néztem rá, mert éreztem, hogy arcomról leolvasható lett volna az őszinte fájdalom.
-Akármi történt, jól döntöttél.-vigasztalt, mintha csak tudta volna, hogy érzékeny pontot érintett az imént, mire bólintva a távolba meredtem. Nem tudtam miért, de Justin jelenléte biztonságot nyújtott és reménnyel töltött el.
Gondolatainkba merülve, percekig csak némán ültünk egymás mellett a napsütésben. Lehunytam a szemem, miközben az otthonom jelent meg előttem. Egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy hiányozna. Az, hogy kiszabadultam onnan, egy új kezdetet jelentett számomra, és ez olyan megnyugvást nyújtott, amire már régóta vágytam. Végre úgy éreztem, hogy az életem egyenesbe került, és boldog lehetek.

Sajnos hatalmasat tévedtem.