Az Ötödik Léleklovas

7. Rész: Szeretet és áldozat

   -Beszélnünk kell Justinnal.-jelentette ki Maya, mikor visszaértünk Moorlandre.
   -Nem mondod komolyan?-kérdeztem hitetlenkedve, elkerekedett szemekkel pillantva rá.
   Justin volt a legutolsó, akivel beszélni akartam, hiszen az elmúlt egy hónapban még csak rám sem hederített. Egy porcikám sem kívánta, hogy szóba álljak vele, de be kellett látnom,hogy a probléma, amibe ütköztünk, őt is bőven érintette.
   -Jasper talán hamarabb szóba áll Justinnal, mint Thomassal.-magyarázta Maya, mire megadón bólintottam. Igaza volt, meg kellett próbálnunk.
   Nem sokkal azután, hogy beléptünk a kapun, Thomas sietett felénk reménykedve, kiszúrva minket a távolból.
   -Meg lettek, lányok?-kérdezte kezeit tördelve, mire szomorúan néztünk össze.
   -Jaspernél vannak.-szólalt meg Maya elsőként.-Viszont nem hajlandó beszélni velünk.-magyarázta karba tett kézzel.
   -Ti elmentetek hozzá?-kérdezte döbbenten, mire egyszerre bólintottunk. Thomas komor pillantással nyugtázta a hírt, majd gondterhelten ült rá az egyik szénabálára, folyamatosan tarkóját dörzsölgetve.
   -Jasper nem fog nekem segíteni. Örül, ha Moorlandet eldózerolják.-mondta sóhajtva, mire összeszorult szívvel néztem rá.
   -Justinnal talán szóba áll.-vetettem fel hirtelen, de legbelül már egyből meg is bántam.
   -Gyűlöl minket az öreg.-mondta fejét ingatva, majd végül rövid gondolkodás után beadta a derekát.-Egy próbát megér. Mindjárt előkerítem a fiamat.-nézett körbe sóhajtva az udvarban, majd elindult az istállók felé.
   -Maya, kérlek, tudnál segédkezni a lovaknál, amíg vissza nem érünk?-szólt vissza a válla felett, mire Maya bólintva lépett be utána az épületbe.
   Néhány perccel később Thomas jelent meg az ajtóban, Justinnal a nyomában. Éppen vitatkozhattak, mivel fejüket rázva, feldúltan sétáltak kifelé.
   Justinra pillantva zavartan forgolódni kezdtem, miközben gyomrom görcsbe rándult a gondolatától is, hogy szóba álljak vele. Az utóbbi időszakban szigorúan csak munka közben találkoztunk, és a legszükségesebbnél egy szóval sem szólt hozzám többet. Elkerülhetetlen volt viszont, mikor a lakrészemből kilépve olykor összefutottunk a házban, ahol szerencsétlenségemre ő is lakott. Ilyenkor a kötelező társalgást letudva, kínosan mentünk tovább dolgunkra, miközben minduntalan azon töprengtem, hol csúsztak félre a dolgok kettőnk között.
   -Mész, és kész!-közölte Thomas ellentmondást nem tűrő hangon Justinnal, mire ő szemét forgatva fújtatott.
   -Gyűlöl engem, amióta élek.-magyarázta mérgesen, majd rám nézett. Egy pillanatig elidőzött rajtam, én pedig visszatartott lélegzettel álltam tekintetét, mire zavartan túrt sötét tincsei közé, majd megadóan ismét apja felé pillantott.
   -Megpróbálom.-sóhajtott, mire Thomas megenyhülve a vállára tette kezét.
   -Köszönöm, fiam.-mondta hálásan.-Lola, megtennéd, hogy elkíséred?-nézett rám reménykedve, mire én beletörődve bólintottam. 
   Pontosan ettől féltem.

   Úton Jasper felé alig szólaltunk meg. Figyeltük, ahogy a környezet szép lassan kopárrá vált, mialatt a csend nyomasztóan hatott, és csupán lépteink hangja és a madarak távoli csicsergése hallatszott.
   Valahol úgy éreztem, mellette volt a helyem, hogy támogassam őt. Annak ellenére, hogy tapló módjára viselkedett, én mégis úgy éreztem, megérdemel egy esélyt. Elég bonyolult időszakot éltek meg éppen apjával, ezért pedig képtelen voltam haragudni rá.
   Gondolatainkba merülve sétáltunk egymás mellett, mikor Justin törte meg végül a csendet.
   -Hogy tetszik a munka?-érdeklődött kedvesen, mire hirtelen azt sem tudtam, mit feleljek. Kérdése olyan volt, mintha a "kötelező csevegést" szerette volna letudni, mint oly sokszor, amikor találkoztunk napközben.
   -Azt leszámítva, hogy teljesen mindegy, hányszor mosok hajat, mégis istálló szagom van, nagyon élvezem.-böktem ki végre, mire Justin felnevetett.
   -Ezt is csak egy igazi lovas mondhatja.-jelentette ki őszintén, majd mosolyogva rám nézett. Olyan érzés fogott el, mint egy hónappal ezelőtt, amikor találkoztunk. A kezdetektől fogva kínosnak érződött az együtt töltött idő, de most valahogy más volt. A kellemes bizsergést és biztonságérzetet, amit nyújtott, már rég elfeledtem, most pedig ismét előtörni látszott. Nem akartam megbocsátani neki viselkedéséért, mégis vágytam a közelségére.
   Feleszmélve hirtelen elkaptam a tekintetem, mire szája szélét rágva ő is elfordult. Aggodalom ült ki arcán, ahogy közeledtünk a birtok felé. 
   -Izgulsz?-kérdeztem őt fürkészve. Sajnáltam, mivel nem érdemelte ki nagyapja gyűlöletét, és elég nehéz lehetett mindezen keresztül menni. Lesütött szemmel bólintott.
   -Kicsit. Mégis csak a nagyapám.-mondta, miközben megérkeztünk az épülethez, ami fenyegetőn magasodott fölénk hátborzongató megjelenésével.
   -Minden rendben lesz.-próbáltam nyugtatni, mire mélyet sóhajtva közelebb lépett, majd bekopogott a rozoga ajtón, ami nem sokkal később kitárult.
   Jasper jelent meg előttünk, aki szinte kirontott az ajtón, mire mi ijedten hátráltunk néhány lépést. Fortyogva kezdte kiabálni, hogy tűnjünk végre el, mikor hirtelen megpillantotta Justint. Először szóhoz sem jutott, majd lassan enyhülni látszottak arcvonásai. Csak néztek egymásra, majd a csendet megtörve Justin végül szólalt meg.
   -Ne haragudj, hogy zavarlak! Tudom, hogy nem felhőtlen a kapcsolatunk, de most hatalmas szükségünk van a segítségedre. Moorland birtokleveleit szeretnénk elvinni.-kezdte Justin határozottan, miközben Jasper remegő kezével a kilincset szorongatta. Lassan ingatta a fejét, és csalódottan pillantott unokájára.
   A köztük lévő feszültség szinte tapintható volt a levegőben.
   -A Moorland család volt az, ami elvett tőlem mindent. Nem csak a földjeinket, hanem a lányomat is.-mondta elcsukló, gyűlölettel teli hangon.
   Justin ökölbe szorított kézzel igyekezett uralkodni indulatain.
   -Ha már nagyapa nélkül kellett felnőnöm, legalább ennyit tegyél meg értünk!-szúrta oda halkan, majd folytatta.-Nekem az édesanyám volt, akit nem ismerhettem. Ne minket hibáztass végre a haláláért!-emelte fel a hangját Justin, mire lehunytam a szemem.
   Ez ütött, még számomra is. Rengeteg sérelem gyűlhetett össze Justinban az évek alatt, és most jött el az ideje annak, hogy ez kitörjön belőle.
   Jasper csak dermedten meredt unokájára, mintha a felismerés egy pillanatra észhez térítette volna, de végül megrázta a fejét.
   -Kérlek, hadd vigyük el a birtokleveleket! Anya is ezt akarná.-kérlelte nyugodtabb hangon, mire szavai a szívemig hatoltak, és végtelenül szántam fájdalma miatt.
   Jasper megadóan hátrált néhány lépést, majd egyszer csak eltűnt a házban. Justinnal egymásra pillantva értetlenül álltunk az ajtóban, majd néhány perccel később Jasper ismét megjelent egy köteg irattal a kezében.
   -Catherine a világon mindennél jobban szerette apádat, de érted az életét is oda adta volna. Meg is tette. Sosem vonnám kétségbe lányom döntéseit. Itt vannak a papírok.-nyomta a kezünkbe, majd óvatosan becsukta az ajtót előttünk.
   Néhány percig csak bámultunk magunk elé, miközben fogalmam sem volt, mit mondhattam volna, így szám szélét rágva, kelletlenül fészkelődni kezdtem, majd az ujjaimat tördelve fordultam Justin felé, aki az iratokat szorongatva állt mellettem mozdulatlanul. Arcára kiült az őszinte csalódottság és fájdalom, és egyszerűen szívszorító látvány volt. Óvatosan felé nyúltam, hogy megérintsem karját.
   -Minden rendben?-kérdeztem halkan, mire lassan bólintott. Szájába harapva fordult meg az ellenkező irányba.
   -Mehetünk, meg vannak.-mondta, majd komótosan elindultunk visszafelé.