Az Ötödik Léleklovas

9. Rész: Újabb másnap

   Reggel gyötrő fejfájásra ébredtem. Az ablakon beszűrődő nap sugarai vakítóan hatottak, ami szinte kínzó volt, ahogy megemelve fejemet körbe néztem. A párnámmal igyekeztem eltakarni szemeimet a fény elől, miközben sűrűn forgolódva kerestem a helyem.
   A tegnap esti buli bőven megtette hatását. A fülem még mindig zúgott a hangos zenétől, miközben nyögve nyúltam a telefonom után, amin egyből az értesítéseimet kezdtem tekerni. A buli után érkezett üzeneteimet pörgetve azon töprengtem, vajon mik történhettek a most már homályos részekben, amikre hiába erőlködtem, egyszerűen képtelen voltam visszaemlékezni.
   Arcomat dörzsölgetve próbáltam össze szedni magam, majd felülve az ágyon kócos hajamba túrtam.
   -Soha többet nem iszom.-motyogtam magamban, miközben ledobva magamról a takarót a fürdőszoba felé vettem az irányt, azon imádkozva, nehogy összefussak Justinnal, akinek ezt a borzasztó másnaposságot is köszönhettem.
   A mosdón támaszkodva bámultam a tükörképemre, ami mindenre hasonlított, csak önmagamra nem. Hajam ziláltan, kócosan állt, a tegnapi smink pedig elkenődve ugyan, de ugyanúgy az arcomon díszelgett. Fejemet rázva mély levegőt vettem, majd beálltam a zuhany alá.

   -Nem láttad Justint?-érdeklődött Maya, mikor megérkeztem az istállóhoz, mire szememet forgatva vontam meg a vállam. Akaratlanul is az este emlékei villantak fel előttem, és hiába igyekeztem, egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből.
   Furcsán pillantottam körbe, majd vissza Mayára, hiszen mindketten szabadnaposak voltunk, és Justinnak lett volna aznap műszakja. Akármilyen is volt, nem vallott rá, hogy szó nélkül kimaradjon a munkából. Hirtelen visszaemlékeztem a tegnap este történtekre, majd lehunyva a szemem, fellélegezve bólintottam.
   -Szerintem még mindig ki van dőlve... már ha egyáltalán haza jött.-feleltem gúnyosan, mikor ráeszméltem, hogy valószínűleg csak a buli fáradalmaitól szenvedhetett. Justin hirtelen eltűnése különös volt, de egyáltalán nem aggasztott. Úgy éreztem, nem az én problémám volt, főleg az előző este után. Meg voltam győződve róla, hogy valamelyik tegnapi lány hálószobájában józanodott épp, aminek már a gondolatától is grimasz ült ki arcomra. Ha ilyen életre vágyott, ez az ő dolga volt. 
   Fáradtan masszíroztam a halántékom, ami még mindig fájt a másnaposságtól, Maya pedig hasonlóképp, nyúzott arckifejezéssel, idegesen pakolászott.
   -Jó lenne, ha közel a harminchoz már megtanulna felnőttként viselkedni.-motyogta morcosan, mire meglepetten pillantottam rá. 
   -Nyugi! Segítek.-mosolyogtam kedvesen, mire megenyhültek arcvonásai. 
   -Köszönöm.-felelte hálásan, majd mellé állva én is megragadtam egy vasvillát.
   Az órák csak teltek, Justinnak pedig híre-hamva sem volt. Fejemet ingatva épp a boxsorok között takarítottam, mikor a félhomályban hirtelen mozgolódásra lettem figyelmes. Gondolataimból visszarántva kaptam oda tekintetemet, majd szemöldökömet ráncolva néztem a sötét sarokba. Közelebb lépve a box túlsó felében egy lovat pillantottam meg, aki valószínűleg véletlenül maradhatott bent, hiszen a többi már rég a karámba lett vezetve. Az ajtóra pillantva viszont egyszerre idegesen hátrálni kezdtem. Szívem a torkomba ugrott, miközben a rosszullét kerülgetett, mikor rájöttem, hogy Midnightcharm boxa előtt álltam éppen.
   Féltem, sőt, egyenesen rettegtem tőle, hiszen az elmúlt napok furcsaságai mind hozzá kötődtek. Elengedve a vasvillát nagy csattanással esett a földre, hátammal pedig a szemközti üres box ajtajának ütköztem.
   Midnightcharm prüszkölve fordult felém, szemei megcsillantak az istálló meleg fényében. Közelebb lépve dugta ki fejét a boxajtó fölött, miközben bólogatva dobbantott patáival. Izgatott volt, én pedig remegve igyekeztem hátrálni, de már nem volt hova.
-Maya!-szólítottam halkan, de nem felelt. Akkor jöttem rá, hogy egyedül voltam az istállóban,  kettesben Midnightcharm-mal.
   Egész életemet a lovaknak szenteltem, szinte köztük nőttem fel, most valahogy mégis rettegtem jelenlététől.
   -Gyerünk, Lola!-ráztam meg a a fejemet, majd felbátorodva léptem közelebb. Nem hagyhattam, hogy a félelem eluralkodjon rajtam.
   -Nem félek tőled.-szóltam hozzá remegve, mire felkapva fejét, hangosan horkantva dobbantott újra. Szívem a torkomban dobogott, amit egész testemben éreztem, miközben furcsa bizsergés futott végig a hátamon.
   A zárhoz nyúlva felnyitottam azt, majd kitárva az ajtót léptem be hozzá. Ahogy Midnight orra a kezemhez ért, ismét érezni kezdtem az ismerős szikrákat, majd olyan melegség járt át, mint legutóbb, és hirtelen újból megjelent a láthatatlan kötelék, aminek az elejétől fogva próbáltam megfejteni mibenlétét.
   Lehunyva a szemem mély levegőt vettem. Tudtam, éreztem, hogy nem akart bántani, és abban a pillanatban megnyugvás töltött el. Bíztam benne, hiszen erre kért, én pedig engedtem hívó szavának. A félelmeim egyszerre szertefoszlottak, ahogy teljes egészében egymás bizalmába férkőztünk.
   Sokat hallottam arról, hogy ló és lovasa között nem ritka az, ha kialakul egy erős kapcsolat, ami már szinte valamiféle kommunikációt is feltételez a két fél között. Ennek tudtam be azt, ami Midnightcharm és köztem alakult, de valahol mégis több rejlett benne. Sokkal több, és ezt igyekeztem eltemetni a tudatalattim legmélyebb részeibe, mert ha elkezdtem volna kibontogatni, lehet, hogy olyannal találtam volna szemben magam, amit ép ésszel sem lennék képes felfogni. Tudtam, hogy valami nem volt rendben, és ami körülöttem zajlott, közel sem volt evilági, de minden ösztönöm azt súgta,hogy rendben leszek, és én hittem benne.
   -Lola?-hallottam a nevem magam mögül, mire mosolyogva fordultam meg, miközben Maya zavartan figyelt engem. Döbbenten szembesültem az őszinte rémülettel, ami arcáról sugárzott.
   -Ki kell jönnöd onnan!-utasított, mire megráztam a fejem.
   -Mi? Miért?-kérdeztem, majd hirtelen kitárult az istálló ajtaja. Thomas viharzott be rajta zihálva, tekintetével pedig minket keresett.
   -Nem láttátok Justint?-kérdezte sürgetve, mire ijedten össze néztünk.
   -Tegnap éjjel óta nem.-mondtam homlokomat ráncolva. Thomas aggodalmasan lehunyta a szemeit, majd a telefonjában kezdett kutakodni.
   -Azt írta, hogy időre van szüksége. Meg kell találnia a családját.-olvasta fel Justin üzenetét, mire elkerekedett szemekkel néztünk rá.
   -Justin elment?-döbbentem le teljesen.
   -Hova mehetett?-kérdezte Maya ijedten.
   Ahogy pörgettem a gondolataimat, semmire sem emlékeztem, ami Justin távozását indokolta volna. Thomas kétségbeesetten ült le az egyik szénabálára, majd tenyerébe temetve arcát támasztotta meg könyökét térdein. Eleve megviselt és kimerült volt az elmúlt időszak megpróbáltatásaitól, Justin eltűnése pedig csak tetézte eddigi problémáit.
   -Mr. Moorland!-szólította meg Maya óvatosan.-Biztos benne, hogy elment? Mármint, az üzeneten kívül mást nagyon nem tudunk róla...-kezdte magyarázni, de Thomas félbeszakította.
   -Elment!-csattant fel hirtelen, mire összerezzenve bámultunk rá. Szavaiból arra következtettünk, hogy régóta számíthatott már fia távozására.
   Thomas észre véve ijedtségünket mély levegőt vett.
   -Sajnálom. Nagyon megviselt az elmúlt időszak. Akárhová is ment Justin, nem szabad belefolynia abba, amibe készül.-szabadkozott tarkóját dörzsölgetve.-Van egy érzésem, hogy a családunk azon részét próbálja felkutatni, amitől születése óta óvom.-magyarázta szűkszavúan.
   Rettentően sajnáltam őt, és egyszerűen képtelen voltam megérteni Justint, hogyan hagyhatta magára édesapját egyik pillanatról a másikra. Homlokomat ráncolva töprengtem, majd felpillantva Thomas felé fordultam.
   -Átnézte már a szobáját?-kérdeztem, mire lassan bólintott.
   -Néhány holmija hiányzik, és a szekrényét is kipakolta.-magyarázta szomorúan, mire az ujjaimat tördelve léptem közelebb.
   -Szerintem érdemes lenne tüzetesebben is átnézni. Hátha találunk valamit, ami az eltűnésére utalhat.-ajánlottam fel a lehetőséget, mire Maya egyetértően biccentett.
   Thomas mérlegelve az elhangzottakat óvatosan felállt.
   -Lássuk!-mondta, és elindult kifelé.