Az Ötödik Léleklovas

24. Rész: Kitörölt múlt

Moorland homokos tengerpartjára lépve ezernyi meg egy emlék játszódott le előttem, de nem hagyhattam őket eluralkodni magamon, hiszen feladatom volt, amit végre kellett hajtanom. A Dark Core őrök meghajolva távoztak, majd figyelve a a hajót, ahogy eltűnt a távolban álltam gondolataimba feledkezve, mérlegelve a rám váró ismeretlent a helyen, ami otthonom volt, mégsem várt senki haza.
Csomagomat szorongatva fordultam meg, majd a lovarda felé közeledve mélyet szippantottam a levegőbe, és hirtelen úgy éreztem, egy pillanatra visszazökkentem a múltba, ahol Londonban voltam, Richmond egyik istállójában, ahová lovagolni jártam. Szinte ott nőttem fel, és minden szabad percemet a lovak között töltöttem. Boldog voltam és gondtalan, aztán belépett az életembe Darnell, akivel szinte a fellegekben jártam, majd végül tragikus véget ért az egész, felforgatva egész életemet.
Gondolataimból feleszmélve értem a lovarda jól ismert, boltíves bejáratához, mire hezitálás nélkül léptem be az udvarra, ahol a szokásos nyüzsgés fogadott, a korábbi őszi képet pedig téli, jeges látvány váltotta fel.
Fejemet kapkodva nézelődtem ismerős arcok után kutatva, miközben a kora reggeli készülődések közepette az emberek a maguk dolgával foglalatoskodtak. Irigykedve pillantottam feléjük, hiszen hétköznapi életük csábító volt az enyémhez képest, ami főként káoszból állt.
Az istállók felé indultam éppen, amikor mögülem valaki a nevemen szólított.
-Lola! De jó, hogy látlak!-üdvözölt Thomas, miközben lihegve ért utol.-Jól eltűntél. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar visszajössz.-csevegett, mire döbbenten ráztam meg a fejem.
-Tessék?-kérdeztem zavartan.
-A szabadság.-szólalt meg furcsán méregetve, mire továbbra is értetlenül néztem rá.-Hazautaztál Londonba.-magyarázta, miközben francia sapkáját igazgatta, ami szinte állandó tartozéka volt öltözetének.
Megkönnyebbülten hunytam le a szemeimet, hiszen Mr. Sands ígéretéhez híven gondoskodott az itthoni dolgokról.
-Már hiányzott Moorland.-szólaltam meg végre rövid hallgatás után.-Remélem, rendeződtek a dolgok azóta, hogy elmentem.-léptem felé rögtönözött tudatlanságot tettetve, mire lesütve szemeit rázta meg a fejét.
-Nem a legjobbkor jöttél.-kezdte, majd sóhajtva folytatta.-Feje tetejére állt minden. A fiamról továbbra sincs semmi hír. Két lovam is hiányzik, a rendőrség pedig semmit sem tud tenni.-magyarázta szomorúan, miközben együttérzőn pillantottam rá.
Jobban megfigyelve Thomast borzasztó állapotban volt. Szemei vörösek voltak, melyek alatt sötét karikák éktelenkedtek, sápadt arca pedig teljesen beesett, és mintha ráncai is mélyültek volna legutóbbi találkozásunk óta. Hirtelen mardosni kezdett a bűntudat, hiszen jól tudtam, hol volt a fia, és azt is, mi folyt a háttérben, mégsem szólhattam egy szót sem.
-Sajnálom. Biztosan nehéz most.-feleltem gombóccal a torkomban, mire szomorúan bólintott.
Amikor belevágtam ebbe az egészbe, még jó ötletnek tűnt, most viszont minduntalan kétségek gyötörtek. Rossz érzés volt Thomasnak hazudni, mégsem volt más választásom. Egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra, miközben aggódó tekintettel fürkésztem arcát.
-Nem tudja esetleg, merre találom Mayát? Elég fontos lenne beszélnem vele.-kérdeztem témát váltva, mire válaszképp megrázta a fejét.
-Szabadságon van ő is. Napok óta nem láttam.-magyarázta úgy, mintha számára teljesen mindegy volna.-Jó is, hogy visszajöttél, egyedül nem igazán bírtam már a munkát.-nézett rám reménykedve, mire mosolyogva bólintottam.
-Segítek, amiben tudok. Holnaptól akár kezdeni is tudnék.-nyugtattam meg.-Ne haragudjon, de mennem kell! Van néhány elintéznivalóm.-köszöntem el, mire Thomas biccentve intett, majd elsétálva magamra hagyott.
A zsebemben matatva kerestem elő a telefonom, amit hónapok óta ma reggel kaptam vissza újra. Az első elszigetelt napom óta vártam erre a pillanatra, így megnyitva és végiggörgetve az ezernyi értesítés között egyből édesanyám kontaktját kerestem, majd izgatottan a fülemhez emeltem a készüléket.
Sosem volt felhőtlen a kapcsolatom szüleimmel, emiatt pedig jó hamar különköltöztem tőlük, hogy a saját életemet élhessem, viszont elmondhatatlanul hiányoztak, és fogalmam sem volt, miként magyarázzam ki hirtelen eltűnésem, már, ha egyáltalán feltűnt nekik. Jó, ha havi rendszerességgel kerestük egymást, viszont ez volt a leghosszabb idő, amit valaha is beszélgetés nélkül töltöttünk, így bizonyára észrevehették, hogy valami nem stimmelt. Legalábbis reméltem.
A telefon végtelennek tűnő ideig csengett, majd egy hangos sípszó után megszakadt a vonal. Furcsállva pillantottam a kijelzőre, majd újból megpróbáltam, de a sokadik sikertelen hívás után sem kapcsolódott, ezért más telefonszámot is hívtam, és megállás nélkül csörgettem, de semmi válasz nem érkezett.
Ijedten pörgettem a gondolataimat, miközben a legrosszabb eshetőségek merültek fel bennem, mikor beugrott a vezetékes telefonunk száma. Remegő ujjakkal ütöttem be, majd ismét a fülemhez tartottam a készüléket. A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy a telefon kicsengett, és hosszas várakozás után végre meghallottam anyu álmos hangját.
-Igen?-szólt bele rekedtesen. Fellélegezve hunytam le a szemeimet, hiszen bizonyára aludtak, ezért nem hallották a hívásom. Mosolyogva pillantottam az ég felé, és éreztem, ahogy a mellkasom szorítása enyhülni kezd.
Legszívesebben kifakadtam volna, hogy letegyem végre a terhet a vállamról, amit hónapok óta cipeltem. Legszívesebben hazarepültem volna a legkorábbi géppel, hogy magam mögött hagyhassak mindent, és elmondhassam nekik, mennyire hiányoztak, holott eddigi kapcsolatunk pont az ellenkezőjéről árulkodott.
-Halló?-szólt a telefonba újra, mire fejemet megrázva tértem vissza gondolataimból.
-Szia Anyu!-üdvözöltem, mire nyomasztó csend fogadott. Hunyorogva hallgatóztam, hátha rossz a vonal, mikor anya zavarodottan kérdezett vissza.
-Ki maga?-szólalt meg ismét, mire döbbenten, földbe gyökerezett lábbal dermedtem le egy pillanat alatt.
-Én vagyok az. Lola, a lányod.-mondtam, majd ismét hosszú, kínkeserves csend fogadott, és úgy éreztem, menten elnyel a föld.-Halló?-szólaltam meg újból, hátha nem hallott, mikor a vonal túloldalán motoszkálást hallottam.
-Biztosan téves. Nekem nincs lányom.-felelte, majd egyszerűen letette.
Elkerekedett szemekkel, megsemmisülve engedtem le a telefonom, ami lassan kicsúszott tenyeremből, és halk puffanással  esett a földre.