Az Ötödik Léleklovas

14. Rész: Hamis igazság

   A halál végzetes, nincs visszaút, el kell engedni. Legalábbis ezt sulykolták belém sokáig. Egy porcikám sem akarta elhinni, de úgy nézett ki, mégis volt visszaút.
   Abban a pillanatban, hogy megfordultam, milliónyi emlék zúdult rám. Nyomasztó volt a tudat, hogy akit egy éven keresztül gyászoltam, és akit a világon mindennél jobban szerettem, most ott állt előttem.
   Rá pillantva furcsa érzés fogott el. Ő volt az, Darnell, de mégsem. A tekintete, a megjelenése mind-mind más személyről árulkodtak. Sötét, vöröses tincsei szemébe lógtak, sápadt arcán hegek éktelenkedtek. Tetőtől talpig feketében volt, száját pedig magabiztos mosolyra húzta, miközben engem fürkészett. Barna szemei furcsán csillogtak, amik már nem a régi énjét tükrözték.
   Dermedten néztem rá, miközben üresség és harag keveredett bennem, és egyszerűen darabokra hullott minden körülöttem.
   Egy évnyi szenvedés a semmiért. Egy évnyi gyász és véget nem érő fájdalom valakiért, aki csupán cserben hagyott.
   -Örülök, hogy újra látlak.-szólalt meg, mire üveges tekintettel bámultam rá. Végtagjaim zsibbadtak, fülemben pedig egyre erőteljesebbé kezdett válni a zúgás.
   -Miért?-böktem ki végre a kérdést, ami az elejétől fogva megfogalmazódott bennem. Nem érdekelt, hogyan, nem érdekelt, miként. Csupán annyit akartam tudni, miért tette ezt velem.
   -Véghez vittem a rám bízott küldetést. Tovább kellett lépnem.-mondta kihúzva magát, mint aki büszke arra, amit elért.
   Addig sosem gondoltam volna, de a szív fájdalma igenis lehet fizikai. Egyre inkább éreztem, hogy elönt a méreg, majd ökölbe szorítva a kezem közelebb léptem.
   -Miért?-tettem fel újra a kérdést, mire gúnyosan nevetve felém nyúlt, de határozottan rántottam el tőle a kezem. Undorodtam a gondolattól is, hogy hozzám érjen. Magabiztos mosolya továbbra is letörölhetetlen volt, szinte provokált.
   -Figyelj! Erre nincs időnk. Beszélnünk kell.-magyarázta komolyra fordítva a szót. Hitetlenkedve pillantottam rá, míg legbelül bármelyik másodpercben robbanhattam.
   -Hasznunkra válhatsz.-kezdett bele a magyarázásba, miközben sétálgatva a szobámban körbe nézett. Ujját végigsimítva a polcomon, unott kifejezéssel szemlélődött.
   -Miről beszélsz?-kérdeztem értetlenül. Darnell, vagyis Darko nevetve felém fordult.
   -A végzetedről, Lola. Szerinted miért figyeltelek annyi időn keresztül? Nem szórakozásból tettem. Ez volt a küldetésem.-magyarázta, mintha evidens lenne, miközben szívemből folyamatosan darabokat tépett ki szavaival.
   -Szerettelek. Eltemettelek. Gyászoltalak. Mindezt egy "küldetés" miatt? Ne mondd, hogy az egész színjáték volt!-fakadtam ki a sírás küszöbén állva. Darko egy pillanatra meginogva, maga elé bámulva elgondolkodott, majd vállrándítással felpillantott.
   -Nem lett volna szabad érzelmeket táplálnom irántad.-közölte hideg tekintettel, mire egy világ dőlt össze bennem. Hirtelen szédülni kezdtem, majd tenyeremmel a falat kerestem magam mögött, aminek támaszkodva a hajamba túrtam.
   -Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem jelentesz fenyegetést számunkra, parancsba adták, hogy térjek haza. A vezérünk elesett, ezért át kellett vennem az irányítást.-magyarázta nemtörődöm stílusban.
   -Számunkra? Miről beszélsz?-kérdeztem, miközben szememet lehunyva próbáltam felfogni, mi történik. Forgott velem a világ, és egyszerűen nem akartam elhinni, amit hallottam.
   Darko szótlan maradt, miközben résnyire húzott szemekkel méregetett. Szívem a torkomban dobogott, szinte olyan hevesen, hogy azt hittem, menten kiugrik onnan.
   -Ki vagy valójában?-kérdeztem rövid szünet után.
   -Darko az igazi nevem.-nézett mélyen a szemeimbe, mire a gyomrom megremegett. Rengeteg régi érzést idézett fel.
   -Mit akarsz?-csuklott el a hangom, miközben Darko mély levegőt vett.
   -Téged. Különleges vagy.-mondta, mire elkerekedett szemekkel néztem rá.-Tudod, sokan vagyunk, akik a végzetet szolgálják, és van a másik oldal, akik a fényt választották. Aideen követőinek vallják magukat.-mondta undorodva, szemét forgatva. Kíváncsian fürkésztem, és vártam, mire akart kilyukadni.
   -Mi fel akarjuk szabadítani azt, amit az a söpredék banda leigázott évszázadokkal ezelőtt. Mi vagyunk Garnok védelmezői.-nyitotta szét karjait, majd magabiztos mosollyal felém lépett.-Szükségünk van rád. Érkezésed a szigetre felébresztette a régóta nyugvó erőt, ami benned rejlik.-mondta izgatottan, mikor már csak pár centire állt előttem.
   Szemeibe nézve megremegtek térdeim, amik alig tartottak.
   -Te megőrültél. Keress egy orvost!-vetettem oda neki, majd erősen meglöktem, mire hátratántorodva kereste egyensúlyát, majd lazán felnevetve hajába túrt, és azzal a lendülettel hozzám préselődött.
   Hajszálnyi távolság sem volt köztünk. Kezét két oldalamon támasztva elzárta a menekülési utamat, és a falnak szorítva fürkészte arcomat, miközben szívem hevesen dobogott.
   -Mindig szerettem, hogy ilyen tüzes vagy.-suttogta kéjes mosollyal, mire elakadt lélegzettel bámultam rá. Iszonyú harag munkálkodott bennem, de valahogy mégsem gyűlöltem. Nem tudtam gyűlölni őt. Kezemet a mellkasára támasztva eltoltam magamtól, mire ő megadóan hátrálni kezdett.
   -Mit értesz az alatt, hogy különleges vagyok?-kérdeztem néhány másodperc szünet után. Darko elgondolkodva nézett rám, mintha azon tanakodott volna, beavasson-e most, vagy sem.
   -Gyere velem! Akkor mindent elárulok, amit tudnod kell!-lépett felém határozottan.
   -Micsoda?-döbbentem le teljesen, miközben kezeit dörzsölgetve várta a válaszom.
   Hihetetlennek tartottam, hogy az a sok együtt töltött idő, a rengeteg emlék és közös élmény csupán egy "küldetés" volt számára, és semmi több. Akárhogy próbáltam, nem tudtam hinni neki. Az igazság fájt ugyan, de éreztem, hogy szavai mögött sokkal több rejlik, mint amennyit elárult.
   -Megismertelek valaha igazán?-haraptam ajkamba szomorúan, miközben folyamatosan szavain őrlődtem.
   -Sok mindent érhetnél el nálunk.-magyarázta meggyőzően, mintha meg sem hallaná szavaimat, mire fejemet rázva mérlegeltem a hallottakat. Akármilyen képtelenségnek is hangzott, valahol bíztam szavában, ugyanis megmagyarázta az utóbbi idők furcsa történéseit. Minden összefüggött, de egy kérdés még motoszkált bennem: mi az én szerepem ebben az egészben?
   -Mit akartok tőlem?-kérdeztem gyanakvóan, mire Darko felnevetett.
   -Inkább megmutatnám.-felelte, halvány mosolyra húzva a száját, mire gyomrom összerándult a rám zúduló emlékek közepette. Tekintete magabiztos volt, ahogy engem nézett, és jó úton haladt ahhoz, hogy meggyőzzön engem. A remény lehetősége kecsegtetett, amiről azt hittem, rég elveszett.
   Ahogy visszaemlékeztem a tengerparton történtekre, Elizabeth és Avalon szavai visszhangoztak a fejemben. Megmondták, hogy nem fognak segíteni, hiszen Justin pontosan ott volt, ahová végzete szánta, Midnight megmentésére pedig semmi esélyünk sem maradt. Most mégis itt volt a lehetőség, hogy Justint is és Midnight-ot is viszont láthassam, és bebizonyíthassam, hogy igenis volt esélyünk, amit nem szalaszthattam el.
   -Mi lesz, ha veled megyek?-kérdeztem határozottan, mire Darko barna szemei felcsillantak.
   -Megmutathatom, milyen szabadnak lenni.-mondta suttogva, széles mosolyra húzva száját, mire kirázott a hideg. Lehunyva szemeimet mélyet sóhajtottam.
   Most, vagy soha.
   -Rendben.-jelentettem ki végül, mire Darko felém nyújtva kezét mosolyogva biccentett.