Lìrai lélek

Vágtatò vìzözön

Lassan lépdelek a fehér köveken,
Beszìvom a - sòtòl érdes - levegőt.
A sebesen vágtatò hullámot követem,
Mely köpi a habot, mint sárkány a tűzfelhőt.

Lágyan simogat a víz, puha ölelésbe fon
Ahogy a kövekről a tengerbe lépdelek,
Hirtelen elmúlik minden gondom,
A lágy vìznyelvek elnyelik testemet.

Lefelé száguldok, húz le a víz karja
Pajkosan nyalogatnak a hűvös hullámok
De nem bánom. Húzzon csak le a víz, hogyha akarja!
A tengerrel szembeszállni nem próbálok.

Kitàrom karomat, lehunyom szememet,
Ràbìzom magam a vágtatò özönre
Lesöpröm arcomròl a hìnàrkezeket,
Hogy büszkén nézhessek majd a víztükörbe.

Őrülten ver a szívem, a torkomban dobog
Testem a vízben tűzgolyòkènt süvìt
Vìztől selymes hajam az àramlatban lobog,
A tenger hulláma messzire elrepìt.

Vàgtatok, egyre lejjebb merülök
Majd egy nagy ugrással felbukok,
A vízhez lèlekben egyre közelebb kerülök
Miközben a felszínre lassan feljutok.

Buborékok gyöngyöznek köröttem,
A víz részecskéi bőröm alatt bugyognak
Egy nagy hullám csap át fölötttem
Fejemben vìzesèsek zuhognak.

Èrzem testemen,s testemben a vizet
Miközben az özönnel együtt vàgtatok
Az elfáradt szökőàr a kezemben pihen,
Ùgy érzem, lassan a víz részévé vàlhatok.