Lìrai lélek

Hiába

Hív egy hang messze
Színes idegenbe
Csalogat a zene
A szív izzó jelene.

Előre lök a szél
Elhamvad bennem a tél
És a tavasz szirmai forognak körbe
A múltba olvadnak összetörve.

A szabadság íze kúszik
Számba, és elmèm összefonódik
Az ízzel, akár világító Hold
Csodálò népével, vagy elő és holt.

Dobban a szívem, ritmusra vér
Elmèm èdeset keserűvel kever
S szemem akaratlanul is a távolba rèved
Elveszik benne, mint aki eltéved.

Kèptöredèkek libbennek elém
Áttetsző karjaikkal nyúlnak felém
Először egy ló, mely repcemezőn vágtat,
Majd áradó folyó, melynek nem szabhatnak gátat.

Madarak, akik szállnak, mint az alkonyat
A végtelenbe dübörgő földöntúli vonat.
Pillangó, mely új rétre száll
Pályájátòl elszakadò, megforduló világ.

Halott falevelek utolsó zuhanása
Hullámoktòl nem függő óriási bárka.
Bolyhos pitypangok pici lányai
Puha úton világjárók kemény lábnyomai.

Szabadság; egy szó, de mégis annyi minden
Amit nem lehet eladni semmi büszkeségen
De engem hiába hívnak hegyek, folyók, völgyek
Kedves láncok kötnek egy kis darab földhez.