Lìrai lélek

Örökzöld

A természet szüntelen tanít,
Általa minden érzelem megélhető.
Páratlan palettáját őrzik
A szendergő hegyek, és a beszélgető
Fák. A természet bízik,
Viharban ahogy a sok lomb összezár,
És megőrzi az összes esőcseppet.
A pettyezett föld titkos kottatár
Lesz. Majd ha a hosszú virágzás
Hirtelen koraszülötté válik,
Úrrá lesz mindenen a vak döbbenet,
Hisz az anomália nem játék. Játszik
Mégis vele a sok madár,
Kikacagjak, a bokor is bólogat
S csatlakoznak a kihűlt levelek is:
Feltör a melyből a napfény - az öntudat.
A természet elenged, nem ragaszkodik
Az ágak nyögnek csak néha édesen,
Mikor felkúszik apró karjukon
A láng, és beborítja őket a félelem
Tüze. Szirmot bont a gyász,
Némaság lesz - könnyező unalom.
És mint cigaretta hamva,
Olyan fekete lesz a föld, nyugalom
Ássa meg a sírt. De elbírhatatlan
Ez a sanyargató tétovaság aztán
Így átmelegítik egymást a levelek,
És szeretetből ellik az állat is a
vackán.
A természet örök, halhatatlan
És addig, míg érezni tud, boldog
Hiszen átszövik  még a végtelent is
Az égig érő, emlékzöld lombok.