Lìrai lélek

Rólam

Az idő mindig, mindig
Visszarànt, elsodor: irányít
Mindenkit, engem is. Elcsàbìt.

És hiába torz, mint a tükör
Elmossa vágyaim, őèrte
Jöttem rá az élet
Titkára, felfedezésére:

Minden rajtam múlik, bár
Néha nem tűnik úgy
Mert emlékeimben szaporàn és gyakran
Kisimul, helyet kér - a múlt.

De mintha lenne valami, ami
Felsőbb mint én vagyok: szeretet, hála
Ráébredni, átváltozni kéne pár embernek
Az óriási világnak arculatàra.

Hajam a vitorla, hogy ha a szél
Fújja meg, összeborzolòdjon
És vigye jó messze testemet, járjon
Át, át a Napon, Holdon.

Testem a hajó, mely tétova, ingatag
Ezer gondolat ezer irányba űz
De ott van szemem, két apró csillag, mely
Ösztökèl szüntelen, tovább tovább: tűz.

Ajkam a kulcs a szívemhez, talán
Néha nem is olyan nehéz közeledni hozzám
De ha egyszer sikerül szívem kinyitni
Valakinek, akkor elragad egy hullám.

Bőröm a mindenség, rètegződik,
Hét van belőle, mint hét teremtett nap
Magamra hùzhatom ha úgy tartja kedvem
Vagy eldobhatom az álarcokat.

Kezem a hatalom, vágyik
Birtokolni, megfogni a földgolyót egészben
S néha nem kér, ad szó nélkül,
Hogy az embereket csodában részesìtsem.

Lábam a súly, megtart, ha összerogynèk
Vészterhes időkben álmom alatt
És làbujjaimon kúszik felfelé mindig
A jelen lényegi része : pillanat.

Ott van a koponyám, melynek falàra
Kivetül, mire vágyom, mit akarok
S ha a valóság túlságosan elbutìtana
Elefántcsontszìnűvè mosnak a csillagok.

Lelkem - szívem aranyszàllal egybekötve
A remény, hogy jobb mindig lehet
A fényből, a nagybòl, az egészből merítve
Párbeszédve hozva egy nagy úrral engemet.

Én vagyok minden, minden
Nem hagyom hogy az elkorcsosult szelek
Hajómat csúful elragadják, és rossz
Kikötőbe vigyék törékeny szívemet.