Lìrai lélek

Tíz emelet

Döngő lèpteim visszhangot vernek
A lépcsőházban, és sovány kis törzsem
Fáradtan imbolyog, mintha ittas lennék
És mindjárt orra bukok szűk kis cipellőmben.

Csupasz lábamon felmászik egy hangya
Zörög lábszárcsontom, s bőrömet valami
Kulcshideg, éles dolog kissé felszakìtja
De nem kiálthatok; csendben kell maradni.

A korlátot markolva egyre feljebb mászom
Térdkalàcsom gépies, mintha bábu lennék
S a vakfehèr ablakok rám hunyorognak
Bekerìt a legmagasabb fokú, ásítozò nemlèt.

De gerincem ép, bár zászlórùd-merev
S csigolyàim kilengések, testemben hintàznak
Hajlongok, mint a fa, mennyei gyümölcsèrt
S csalfa reményt űzök, hogy talán példázat

Lehetek egyszer még így, hibásan is -
Tűnődök, s a fokokon egyre feljebb lépve
S bensőmben ragyog az ezüst tüdőszàrny
Készen állok fellépni a felhőhabos ègbe.

Torkomban a pulzusom, rá megrekedt szavak
Tapadtak, akárcsak holdpor a házakra
És hagyom, hogy kiserkenő véremtől
A lépcsőházat töröljék szárazra.

Karóraszìjamon àtüt az izzó lüktetès
S a lépcsők egyre fogynak, de még mindig milliók
Tizedik emelet - oda kell eljutnom
Ahonnan már csak zöld foltok a fűcsomòk.

Ajkamat àtszùrja egy gyönyörű virág
S egy arra járó a szirmokban épp szépséget talál
Talán nincs is olyan éles határvonal
Hogy hol van a létezés - az élet, s a halál.

Szemem nem mutat mást, csak csigahàtù lépcsőt
És hajam egy tèpàzott, felvont vitorla
De mégsem vagyok büntetve, vagy kiközösítve
Sem pedig - mint valami elkóborolt állat - kidobva.

Felèrek a tizedikre. Fent van egy tükör
Aranybòl vagyok, s szinte tökéletes testem!
Belőlem, s embertàrsaimbòl épül fel a világ
De ezt a millió lépcsőn állva mindig elfelejtem.