Lìrai lélek

Libegő

A nyár és az ősz karja most összeèr
Rezdül a fák lombja, zenél a lanyha szél
És a természet előtt hajlong két alak
Az egyiken nyaklánc, a másikon kalap.

Most több szólama van a sűrű csendnek
Benne a sóhajok lassan megrekednek
Kinyílik az ég, a fű serényen zizeg
Az elmúlás gondolata a nyíláson belibeg.

A két alak az édesanya, és az édesapa
Zeng az én fülemben mindkettőjük szava
Érzem, s látom őket, de foszlik a testük
Az ég pedig egyre jobban megnyílik felettük.

Állok a mezőn. A szüleim eltűntek
De hamarosan, percek múlva újra látom őket
Ők ugyanott állnak végig, csak én időzöm
A jövő bús pályáján halkan libegőzöm.

Fülembe súg az ősz, a nyár
Lelkem elrepül, mint egy madár
Megfogom a perceket, és csak nevetek
Bámulom a színes fákat, s a merengő hegyeket.

Hálát adok. A természet ölembe hajtja fejét
A nyár és az ősz karja most összeèr
És én csak állok, de odabent libegőzöm le - föl,
Remélve hogy szètszaggatott lelkünk majd újraegyesül.