Lìrai lélek

Èjjeli vadsàg

Kòrsàgkènt kavarog a néhai nappal
Làzadozva hajolnak a süppedt tèrkövek
És visszafelé forgó, dühös szemekkel
Áll a mozdulat, mint vasgerincű cövek.

Bűnös tán az éjjel? Elrejti a népet?
Trancsìrozza testünk, köpi a sötétet
Ittas csenddel kàbìt, ègeti az avart
Vèrrel fest a falra dübörgő zűrzavart?

Dehogy bűnös, csak kimerült
Porban pihen, füstből kortyol
Rossz szándéknak szilànkja se
Egyetlen hibája; nem virágot horkol.

Én éjjel èbredek, tudom mi az igaz
Látom mindig, hogy hogyan áll a csarnok
S népét vesztett, nyüzsgő, óriási piac
Körhasán sok lélek mily' módon kavargott.

Szabad vagyok, szàrnyamat kibontja a szél
S olajkèk csillapodàs gyöngyözik vàllamra
Sürögve illannak el furcsa àlmaim
Önmagamnak vagyok kiszolgáltatva.

Nem pirìt szégyen, nem remegtet izgalom
Fogy a tàvolsàg, a gondolatom èbred
És ahogy bolyongok néma àhìtattal
Sziromesőkènt hullik emlékem, temérdek.

Festèkcsìkok vezetnek, titkokat bontok
Felfedezem, mit mások ürességnek hisznek
És kòcolva karcolnak belém a rèmképek
De nem félek, a mindenségből ki úgysem tèpnek.

A város àtforròsodott testèt
Lassan lehűtik a mèzszìn csillagok
És a pasztőrözött nyugalom - tengerben
Az éjszaka - kontùrban végre magam vagyok.