Lìrai lélek

Vihar előtti csend

Némán, s óvakodva lépkedünk a havon.
Mint két szerény, ezüst szárnyú kócsag.
Nézzük az eget, a végtelen ölelést
Mely eszembe jut a világról, s Rólad.

Szédül a világ, a csend megreped
Talpunk alatt a hó bíborrà válik
S nem is kell sok, hamarosan már
Az egész mindenség vad esőben ázik.

Olvad a hó, örvénylik az ég
Megfogom még utoljára a béke hűs kezét,
S nézem az olvadó, bíboros havat
A földet, mely besüpped nehéz lábunk alatt.

Még messze a vég, ugye?
Messze van. Mégis fenyeget valami idegen
Forró kézfogásunkat kettészakìtja
És mosolyog, csak mosolyog hidegen.

Dobogó szívvel lépkedünk a havon.
Mint két zaklatott, repülni készülő réce.
Alig látlak Téged, a Régmúltat
Mert remegve olvadok bele az emlékbe.