Lìrai lélek

Búcsú

Sétálok az éjszakában.
A fák ezüst törzse, arany lombja
Mintha égő fáklya lenne
Vagy Holdbòl és Napból születő vitorla
Törött fényének formát öltött teste.

Langyos szellő kanyarog a fák közt.
Ébren hallgattjàk útját a csillagok
S még a csend is szètszòrja szilànkjait.
Összekeverednek az esti illatok
És a sok régi emlék egyre messzebbre visz.

Búcsúzom a titkos kerttől.
Benne lapulnak azok az emlékek
Melyek titkosak, árvák, törékenyek
És megmutatnak olyan mélységeket
Ahová mások el sohasem érnek.

Leülök egy korhadt padra.
Az idő közben egyre csak halad
Hallok valami távoli zenét
S ébred a természet az elmúlás alatt
Egy őrült színjáték veszi kezdetét.

Eljátsszàk az eddigi életemet.
Egy ideig nézem, de továbblépek
És elsétálok az égbe nyúló úton.
Viszlát, kicsi évek, apró régiségek
Én most már nem merengek a múlton.

Eltűnök az éjszakában.
Kilépek a kertből, és elmegyek
De még utoljára visszanézek
Búcsúzom, mint a halovány hercegek
Akiknek testéből távozik a lélek.