After Love [Bucky Barnes Fanfiction] - BEFEJEZETT

23. fejezet: Oda meg vissza

Mióta Wakandában laktam, sosem aludtam ennyire jól. Talán az volt az oka, hogy Bucky is átaludta az egész éjszakát. Miután nagy nehezen rávette magát, hogy befeküdjön az ágyba, és a fejét az ölembe hajtsa, szerintem nem kellett neki öt perc, és már aludt is. Egy darabig még simogattam a fejét, és vártam hátha megint álmodni fog, de nem történt semmi. Nyugodtan, és egyenletesen vette a levegőt.
Egy idő után elkezdett zsibbadni a lábam, de inkább nem mozogtam, nehogy felébredjen. Úgy örültem neki, hogy végre békésen aludt.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, mikor éreztem, hogy a szemeim elnehezednek, és fejemet a háttámlának döntve elaludtam.

Mikor reggel felébredtem, fejem a párnán volt, és a takaró alatt egyedül feküdtem. Bucky szobájában voltam még mindig, de ő már nem volt ott. Felkeltem, és a nappali felé vettem az irányt, de ott sem találtam.
Aztán hangokat hallottam odakintről. Mikor kinéztem az ajtón, egyből mosolyra húzódott a szám. Bucky a tóparton állt, és éppen köveket dobált a vízbe, hogy kacsázzon velük. Mellette pedig a két kislány, akik az első nap óta odavoltak érte. Kacagva figyelték, ahogy a kövek ugráltak a vízen.

A szobámba mentem, és miután felkaptam magamra egy ruhát, úgy döntöttem, hogy csatlakozok hozzájuk.
A két kislány korábban észrevett, és integetni kezdtek felém. Mikor melléjük értem, csak akkor szólaltam meg.

- Ugye tudod, hogy ezek után még jobban beléd fognak esni? - kuncogtam fel, mire Bucky szélsebesen fordult felém.

- Szia. - nyögte ki zavartan.

- Szia. Hogy vagy? - kérdeztem, miközben mindketten a lányokat figyeltük, akik több-kevesebb sikerrel dobálták a köveket.

- Jól. - pillantott rám - Köszönöm.

- Nem kell semmit megköszönnöd. - legyintettem.

- Igazából de. Lassan száz éve nem aludtam ilyen jól. És ezt szó szerint értem. - nevetett fel.

- Örülök neki. Ezek szerint tényleg van valami, ami miatt tudok rád hatni. Legalább van valami jó is az erőmben.

- Igen. - bólintott, majd eldobta a kezében lévő kavicsot - De ugye nem fáj? Mármint tényleg nem érzel semmit ilyekor?

- Nem. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy tényleg használom-e.

- Oké. A lényeg, hogy neked ettől ne legyen bajod.

- Nem lesz. - győzködtem - Hány óra lehet? - emeltem a fejemet az ég felé, ahol már nagyon magasan járt a nap.

- Szerintem olyan tíz körül. - rántotta meg a vállát.

- Akkor elkéstünk a palotából.

- Nem baj. Szerintem nem lenne baj, ha közbe-közbe kihagynánk egy napot.

- Jól van. - egyeztem bele, hiszen őszintén megmondva, nekem is kicsit sok volt már abból, hogy minden napunkat a palotában töltöttük. Azt meg el sem tudtam képzelni, hogy Bucky-nak milyen rossz lehetett minden nap átélni azt, hogy elveszíti az irányítást a teste felett. - Akkor talán csatlakozhatok?

- Mármint... - mutatott a tó felé kérdőn.

- Aha. Mutasd meg, hogy kell.

- Nem tudsz kacsázni? - próbált visszafolytani egy mosolyt.

- Képzeld, nem. De csak nem lehet olyan nehéz. - vetettem oda szúrósan, és kivettem a kezéből a követ, majd elhajítottam a víz felé. Persze egyből elmerült a mélybe.

- Tényleg nem az. - nevetett fel, és a két kislány felé mutatott - Nekik már nagyon jól megy. - kacsintott rájuk, aztán elkezdett valami tök ismeretlen nyelven beszélni nekik, mire ők kacagva bólogatni kezdtek.