After Love [Bucky Barnes Fanfiction] - BEFEJEZETT

47. fejezet: Még mindig számít

Zemo-t Berlinben tartották fogva, tehát oda kellett utaznunk, hogy egyáltalán beszélni tudjunk vele.
Bucky-val azóta nem váltottunk egy szót sem, és ahogy elnéztem, neki esze ágában sem volt, hogy beszéljen arról, ami történt.

A repülőn közte és Sam között ültem. Éjszaka volt, mikor elindultunk, és Sam elég gyorsan álomba merült. Én pedig idegesen doboltam az ülésem karfáján. Frusztrált a helyzet, hogy Bucky ott ült mellettem, és életemben először nem tudtam, hogy mit mondjak neki.

- Jól vagy? - kérdezte halkan egy idő után.

- Öhm... - pillantottam rá fél szemmel - Aha.

- Figyelj! Nem kell idegeskedned amiatt, amit mondtam, oké? Igazából el sem kellett volna mondanom, mert csak összezavartam a dolgokat. Nem várok tőled semmit, szóval ne érezd másképp magad, mint eddig. Emiatt nem fog megváltozni köztünk semmi. Évekig éltem úgy melletted, hogy ezt éreztem, hozzászoktam a dologhoz. Neked nem kell feszélyezve érezned magad. Oké? - suttogta, nehogy más is meghallja, azt meg egyikünk sem akarta, hogy esetleg Sam felébredjen.

- Oké. - bólintottam elszorult torokkal, és ránéztem. Az arca fáradt volt, a szemei pedig karikásak. - Miért nem alszol?

- Nem igazán alszok jól, mióta... - akadt meg a mondat közben - Mióta visszajöttem.

- Álmodsz, ugye? - kérdeztem, de persze tisztában voltam a válasszal, ahogy azzal is, hogy hogyan akarta befejezni az előző mondatot. Nem aludt jól, mióta nem vagyok mellette éjjelente.

- Igen. - ismerte be lehajtott fejjel.

- Tudod... - kezdtem bele, de nem voltam biztos abban, hogy be kellene ismernem neki a dolgokat - Én is álmodtam. Szinte minden éjjel, miután Thanos csettintett.

- Igen? - pillantott felém.

- Aha. Mindig ugyan azt. Minden egyes éjjel, öt éven keresztül.

- De... Mikor Steve-vel voltál, az segített. Nem?

- Nem igazán. - ismertem be zavartan felnevetve - Jó volt vele, amolyan megnyugtató érzés, de sosem tudta pótolni azt az űrt.

- Milyen űrt? - kérdezte.

- Ami utánad keletkezett. Elveszíteni a legjobb barátomat, a horgonyomat... Életem legrosszabb, és legnehezebb dolga volt.

- Sajnálom.

- Mit sajnálsz? - nevettem fel - Nem tehettél arról, hogy eltűntél.

- Nem. Azt sajnálom, hogy elhagytalak, miután Steve is elhagyott. Nem szabadott volna ezt tennem, de...

- Tudom. - vágtam közbe, hiszen valamiért nem voltam arra felkészülve, hogy esetleg újra kimondja azt, hogy mit érez irántam - Figyelj csak... - jutott eszembe valami.

- Igen? - érdeklődve ráncolta a homlokát.

- Mi lenne, ha aludnál egyet? Itt leszek melletted. Mármint... - nem tudtam, hogyan mondjam meg neki - Ha esetleg segít a dolog. Nem is tudom... Hátha menni fog.

- Oké. - bámulta az arcomat, aztán bólintott egy kis idő után. Közelebb húzódtam hozzá, így a vállunk összesimulhatott. Éreztem, ahogy megfeszült a teste, éppen úgy, ahogy régen is, mikor hozzáértem. De most már tudtam, hogy nem azért, mert kényelmetlenül érezte magát, hanem azért, mert szeretett engem. Elgondolkodtam azon, hogy talán a vállára hajthatnám a fejemet, de valószínű, hogy túlságosan is nyomasztottam volna vele. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát.
Mikor újra ránéztem, fejét az ülés támlájának támasztotta, és szemeit lecsukta. Halványan elmosolyodtam, ahogy vizsgálgattam az arcát, és éreztem, ahogy elszállt belőlem a harag, amit hetek óta éreztem iránta. Helyét pedig a tanácstalanság vette át.