After Love [Bucky Barnes Fanfiction] - BEFEJEZETT

46. fejezet: Emlékek

Sűrűn pislogva meredtem az ajtóra, ahol Bucky nemrég eltűnt. Azt mondta, hogy szeret. Szerelmes belém. De mióta?

Az agyam sűrű kattogásba kezdett, és ahelyett, hogy tisztábban láttam volna a dolgokat, egyre jobban összezavarodtam.
Aztán visszagondoltam a Wakandában töltött időre.

Azokra a napokra, mikor csendesen üldögéltünk a tóparton, és Bucky titokban figyelt. Legalábbis azt gondolta, hogy nem vettem észre soha.
Mikor éjjelente elmúltak a rémálmai, ha vele aludtam.
Mikor én voltam az egyetlen, akit sosem bántott Tél Katonájaként.
Mikor hozzábújtam, vagy csak megérintettem, és ő még két év után is megdermedt a tettemtől. Szóval nem is azért volt, mert idegenkedett tőle? Hanem azért, mert már akkor szeretett?

De én... Én csak barátként néztem rá. A legjobb barátomként. Hiszen ő mindig velem volt, vigyázott rám. Sosem ártott neki az erőm, és csak vele voltam képes arra, hogy használjam. Mikor elment, rettentően kínzott a hiánya, amit még Steve sem tudott velem elfelejtetni.

Aztán eszembe jutott a csata. Az öt évvel ezelőtti csata.

#Visszaemlékezés#

- Nem lesz semmi baj, szépségem. - ígérte, és akkor újra a szemébe néztem. Apró mosollyal a szám szélén bólintottam.

- Csak ne hősködj, oké? - kértem halkan - Nem kell miattam megsérülnöd.

- Meghalnék érted, hercegnő. - mondta, és óvatosan megérintette az ujjaimat - Ha ennek vége... - vett egy mély levegőt - Ha túléljük, akkor...

- Túl fogjuk élni. - szakítottam félbe halkan kuncogva - Szóval ne érzelgősködj itt nekem. Majd utána is ráérsz.

- Oké. - nevette el magát."

#Visszaemlékezés vége#

Te jó ég! Lehet, hogy akkor ezt akarta elmondani, én pedig megállítottam benne? Ha nem tűnt volna el a csettintéssel, akkor elmondta volna? És mit tettem volna én? Mit tettem volna akkor, ha ott elmondja, és mégis eltűnik? Akkor is összejöttem volna Steve-vel? Együtt tudtam volna lenni vele úgy, hogy tudtam, Bucky szeret engem? Hiszen még így is nehéz volt Steve-vel lenni. Hiába voltam belé szerelmes az első pillanattól, miután Bucky-val éltem két évig, már nem Steve volt a legfontosabb férfi az életemben, hanem Bucky. Még akkor is, ha csak a legjobb barátomként néztem rá.
De tényleg csak úgy néztem rá? Hiszen szenvedtem, mikor elveszítettem. Senki nem volt nála fontosabb. Soha. Még Steve sem. Nem fájt úgy Steve árulása, mint ahogy az fájt, mikor Bucky elhagyott. Soha nem éreztem azt Steve-vel az ágyban, mint amit Bucky-val éreztem. Pedig vele sosem volt több annál, hogy egymás mellett aludtunk.

Nem tudtam aludni Bucky nélkül. Azt hittem, hogy csak neki van szüksége rám éjszakánként, de nekem is szükségem volt rá. Miután eltűnt a csettintésben, rémálmaim voltak. Akkor is, mikor már Steve-vel voltam. Éjjelente felriadtam, és volt, hogy csalódott lettem, hogy aki mellettem fekűdt, az nem Bucky volt, hanem csak Steve.

Mégsem tulajdonítottam ezeknek akkor semmi jelentőséget. Pedig talán kellett volna.

- Jól van, Miss Olson? - rántott vissza a valóságba Dr. Reynor.

- Nem tudom. - fordultam felé értetlen arccal.

- Nem is sejtette, hogy James így érez maga iránt, ugye? - húzta mosolyra a száját.

- Sosem gondoltam volna. - ráztam a fejem - Legalábbis eddig még csak eszembe sem jutott ilyesmi. Azt hittem, hogy csak barátok vagyunk.

- Tudja... - tétovázott kicsit - Kötne az orvosi titoktartás, de mivel ez valószínűleg segítené James fejlődését, el kell mondanom, hogy csak maga van neki. A kezelések alatt beszélt Wakandáról, a rémálmokról, minden olyanról, ami miatt a mai napig ostorozza magát. Sok dologról volt szó, de ami állandó téma volt, az maga. Nem telt el úgy kezelés, hogy ne hozta volna fel önt.