After Love [Bucky Barnes Fanfiction] - BEFEJEZETT

78. fejezet: Kiút

Nem akartam hinni a szememnek. A látvány, ami elém tárult, teljesen kétségbe ejtett. Tényleg nem láttam mást, csupán mezőket, szántóföldeket, és legelőket. Próbáltam valahol, a messzeségbe kiszúrni egy házat, egy embert, vagy bármi olyan dolgot, ami a segítségemre lehetett volna. De semmit nem láttam.

- Nem kell elfutnod. Nem foglak bántani. - szólalt meg a hátam mögött Ikarisz, minek hatására ijedten pördültem meg.

- Nem tarthatsz fogva. - ordítottam az arcába, majd megint löktem rajta egyet.

- Nem is akarlak fogvatartani. - tekerte a fejét, és ahogy elkapta a csuklóimat, fényleni kezdett a bőröm. Gyűlöltem a látványt. Utáltam, hogy egyetlen érintésétől olyan lett a bőröm, amilyen eddig csak Bucky hatására volt. Ez csak a kettőnké lett volna, hiszen eddig csak vele volt ilyen.

- Haza akarok menni. - szűrtem a fogaim közt, és kitéptem az ujjai közül a kezeimet.

- Haza fogunk. Ez Aiak háza. Ide csak azért hoztalak, hogy meggyógyítson. - bólogatott, és minél jobban hátráltam, annál közelebb lépkedett hozzám - Elmegyünk, és együtt fogunk lakni. Olyan helyünk lesz, amilyet csak szeretnél.

- Nem. - ráztam hevesen a fejemet - Nekem Bucky az otthonom.

- Olivia... - mosolyodott el, és talán kedves próbált lenni - Ő nem a párod. Ő nem tartozik hozzád. Én tartozom hozzád, hiszen nekem teremtettek.

- Hagyjál békén ezzel a neked teremtettek dumával. Nem vagyok a tiéd, és soha nem is leszek.

- Ugye tudod, hogy ő meg fog halni? Megöregszik, és előbb-utóbb meghal. Te pedig életben maradsz, és amint kiteljesedik az erőd, egy percet sem fogsz öregedni.

- Nem fog kiteljesedni, mert nem használom. Nem akarok örökké élni. Én Bucky-val akarok élni, még akkor is, ha az nagyon kevés időt jelent.

- Felejtsd el őt! - szólt egy kicsit erőteljesebben, amitől meghátráltam - Ne haragudj! Nem kell félned tőlem! - rakta fel védekezően a kezeit - Tényleg nem foglak bántani. Sosem bántanálak.

- Miért pont most kellett eljönnöd értem? Miért nem vittél magaddal, mikor megkaptam ezt az erőt? Mikor még kicsi voltam.

- Meg akartam várni, hogy felnőj az erődhöz.

- Vagyis amíg annyi idő leszek, hogy korban is jó legyek, igaz? - kérdeztem vádlón.

- Hétezer év van köztünk. - nevetett fel.

- A kinézetről beszélek, te seggfej! Nagyjából egyidősnek nézünk ki.

- Tudom. - mosolygott - Csak vicceltem.

- Hiába próbálsz meg velem vicceskedni, vagy kedves lenni. - tekertem a fejem - Akkor sem fogok más szemmel nézni rád.

- Még lehet, hogy nem. De idővel igen. Be fogod látni, hogy csak én maradok neked. - mondta, majd megfordult, és a ház felé ment - Ne menj messzire, mert erre nem fogsz találni senkit.

- Hol vagyunk egyáltalán?

- Dél-Dakotában. - kiáltotta vissza, amitől földbe gyökerezett a lábam. Több, mint 2000 kilométerre voltam Bucky-tól. Ez a gondolat pedig méginkább kiakasztott. A hajamba túrva próbáltam visszatartani magam, hogy nehogy megint sírni kezdjek. Közben pedig furcsa hangokra lettem figyelmes. Aztán megláttam egy autót közeledni a poros úton. A távolodó Ikarisz hátára pillantottam, aztán reménykedve futásnak eredtem az autó felé. Meg kellett innen szabadulnom, és vissza kellett valahogy jutnom New Yorkba, vagy legalább szólni Bucky-nak, hogy hol vagyok.
Minden erőmet leleadtam a futásba, még úgy is, hogy a talpamat szétvagdosták a kövek. Az út felé futottam, és csak akkor lassítottam a tempón, mikor az autó befordult a ház felé vezető útra. Ekkor már gyanús lehetett volna, de én mégsem álltam meg, és örömmel tudatosítottam, hogy Ikarisz sem próbált visszatartani. Egy pillanatra hátranéztem, és láttam, hogy zsebretett kézzel bámult utánam. Az autó egyre jobban közelített, én pedig egyre jobban úgy éreztem, hogy valami mégsem oké. Aztán mikor elhúzott mellettem, tátott szájjal bámultam utána. Hiába integettem neki, hiába kiabáltam, hogy segítsen. Pontosan a ház előtt állt meg, majd egy barna hajú, gyönyörű, középkorú nő szállt ki belőle. Mikor Ikariszra mosolygott, és mellé sétálva rámnézett, egyből leesett, hogy valószínűleg ő Aiak, akié a ház volt.
Hitetlenkedve, és teljesen eltörve kénytelen voltam visszasétálni a házhoz.

A nő mosollyal az arcán fogadott, és mikor elé értem, magához húzott egy ölelésre.

- Örülök, hogy jól vagy, Olivia! - mondta, majd távolabb tolva magától, végignézett rajtam - A nevem Aiak. Ikarisz már rengeteget mesélt rólad.

- Hát ezt csodálkozva hallom. - néztem szúrósan a férfi felé - Ugyanis én semmit nem tudok róla.

- Majd fogsz. - mosolygott a férfi.

- Nem tarthattok fogva. - néztem újra a nőre - El kell engednetek, vissza a saját életembe. - mondtam, szinte könyörögve.

- Nem tartunk fogva, drágám. - mondta a nő, miközben a lábamra pillantott - Gyere, menjünk be, és rendbehozzuk a lábadat.

- Nem akarok bemenni. - sziszegtem felé idegesen - Haza akarok menni.

- Olivia... - szólalt meg Ikarisz - Ezt már megbeszéltük.

- Nem beszéltünk meg semmit. Te eltervezted, hogy fogva tartasz, és magadhoz láncolsz.

- Nem mondtam neki ilyet. - pillantott rá a nőre, és úgy tűnt, mintha magyarázkodott volna neki.

- Menjünk be, meggyógyítom a lábadat, és beszélgetünk. Rendben? - nyúlt felém Aiak. Gyanakodva néztem rá, végül mégis bólintottam. Talán őt meg tudom győzni, hogy nem ide tartozok.

Bebotorkáltam a házba, és leültem az asztalhoz, ahol korábban Ikarisszal ültem. Ő és Aiak még váltottak pár szót odakint, végül pedig csak a nő jött be. Mosolyogva tartott felém, és leült a mellettem lévő székre.

- Add a lábaidat! - mutatott a combjaira, mire én lassan, és óvatosan felemeltem őket. Kezét elhúzta a talpaimnál, mire egy kis bizsergést éreztem. Aztán eltűnt a fájdalom.

- Köszönöm. - húztam magam alá a lábaimat, majd távolabb húzódtam tőle.

- Nem kell félned. - mondta kedvesen - Senki nem akar bántani. - az ajtó felé pillantottam, hogy megbizonyosodjak, Ikarisz nem jött vissza a házba - Ő pedig végképp nem fog bántani. Fontos vagy neki.

- Miért? Nem is ismer.

- Belőle fakad az erőd. Tőle kaptad, és ez neki bőven elég.

- De nekem nem. - sírtam el magam - Nem akarok vele lenni, nem akarok örökké élni.

- Drágám... - tette a kezeit az enyémre - Ez az erő nem halandónak való, és rettentő veszélyes, ha nem tudod kordában tartani.

- Kordába tartom.

- Hogyan? - nevetett fel - Lehetetlen lenne. Azzal, hogy nem használod, nem tartod kordában. Tudom, hogy fáj. Bizonyára rettentő fájdalmakat élsz át, ha használod.

- Van valaki, aki fontos nekem. Ha ő velem van, nem fáj, és esélye sincs, hogy elszabaduljon. - ismertem be, majd megmutattam egy kis fényt az tenyeremben, hogy hihető legyen, amit mondtam.

- Mégis hogyan?

- Szeretem őt. - válaszoltam egyszerűen - Ő tart a földön, az ő létezése segít, hogy jól legyek. Összekötöttek minket, hogy mindig érezhessem. - mutattam fel a karkötőmet. Fogalmam sem volt, hogy miért mondtam el neki ezeket, de reméltem, hogy megbíthatok benne. - Ő az én világom.

- Ikarisz azt mondta, hogy nincs senkid. - bámult maga elé.

- De. - mosolyodtam el - Van. Nekem csak ő van. Ő a legfontosabb ember az egész világon. És nem érdekel, hogy Ikarisz mit mond, vagy mit tesz. Az sem érdekel, hogy ragyog a bőröm mikor hozzámér. Szerinte ez azért van, mert az övé vagyok. De éppen így ragyogok azzal a férfival is, akit szeretek. Pedig ő nem természetfeletti. Ő csak egy ember.

- Ragyogsz vele? - rázta meg a fejét.

- Mikor hozzáér a bőrömhöz. - bólintottam - Igen. És akkor olyat érzek, amit még soha. Boldogságot, biztonságot. Ő az otthonom.

- És Ikarisznál? Vele mit érzel?

- Azt, hogy szorongok tőle, hogy megfulladok, ha hozzámér. Nem fogom hagyni, hogy kiteljesedjen az erőm, mert nem akarok örökké élni vele. Ha nem lenne senkim, akkor sem akarnám. Kérlek... - hajoltam hozzá közelebb, és suttogóra fogtam - El akarok menni innen.

Aiak hosszan, és elgondolkodva bámult rám. Fogalmam sem volt, hogy mi járhatott a fejében. Az ajtó felé nézett, majd nagyot sóhajtva újra felém fordult, és bólintott.

- Beszélek vele.

Hálás voltam neki, és azt éreztem, hogy talán ez a nő lesz az, aki a kiutat fogja biztosítani nekem.