A Bébiszitter

1.

*Jungkook pov.*

Reggel nyolckor kikapcsoltam az ébresztőmet, és visszatettem a telefont a kis asztalra. Semmi kedvem nem volt felkelni. Tudtam, hogy ez az utolsó napom a kis beszédhibás fiúval. Annyira összebarátkozunk ezalatt az egy-két hét alatt, hogy haza sem akartam már menni nélküle. Igaz, minden munkám után így viselkedtem, de ez akkor is nehéz kissé.

Elmélkedésemben egy koppanás zavart meg az ajtón, ami utána az azonnal kinyílt. A következő pillanatban már egy négyéves kisfiú feküdt rajtam, amin akaratlanul is elmosolyodtam.

- Jungkook hyung! Jó jeggelt! - köszöntött aranyosan.

- Jó reggelt neked is, Hugo. - egy kisebb mozdulattal finoman derekára fogtam, és a fejem fölé emeltem. - Hogy aludtál?

- Jól, de szomojú vagyok, hogy elmész. - picit elhúzta a száját a kijelentésre.

- Ne tessék szomorkodni, kis haver! - felültem vele, és csikizni kezdtem, hogy jobb kedve legyen.

- Hyung, elég! - olyan jóízűen nevetett, mintha soha nem lett volna semmi baja. Kicsivel később kérésére abbahagytam. - Azéjt hiányozni fogsz.

- Te is nekem. Menjünk inkább reggelizni, gyere. - felvettem a nyakamba, és lementem vele a konyhába. - Jó reggelt! - köszöntöttem a szülőket.

- Jó reggelt! - köszöntek vissza szinkronban a szülők, ami, lássuk be, néha ijesztő tud lenni.

- Kér teát? Vagy kávét? Esetleg egy kis palacsintát? - kérdezte tőlem a fiú anyja. A napokban mindig úgy viselkedett velem, mint a nagymamám. Persze nem bántam, nagyon aranyos volt, csak néha úgy éreztem, teher vagyok neki.

- Egy teát elfogadnék, köszönöm. - levettem Hugót a nyakamból, és leültem a pulthoz.

- Jungkook-ah, ma még játszunk? - ráncigálta meg a fiú a pólómat.

- Ha szeretnéd, akkor persze.

- Akkor gyeje. - megfogta a kezem, és húzni kezdett, én meg a teámra figyelve, hogy ne öntsem ki, mentem utána.

A fiú szobájában nem volt túl nagy rend, amit egy négyévestől nem meglepő. Leültetett az ágyra, és elkezdett elém rakni vagy ötven autót. Mindent elém rakott, majd kiosztotta, melyikkel leszek én és melyikkel ő.

Ahhoz képest, hogy van egy kis beszédhibája, rengeteget tud beszélni. Ez persze jó dolog, hisz tud kerek-egész mondatokat összerakni. Viszont mikor "r" helyett "j"-t mond, akaratlanul is elmosolyodok. Aranyos, ha egy négyévesnek beszédhibája van. Talán tudja is, min mosolygok, mert olyankor, mikor elrontja a szavakat, kissé nevetni kezd. 

Viszont beszéd közben olyan hirtelen tud témát váltani, hogy a Forma 1-es versenyzők kanyarodásának ívei is megirigyelnék! Nem zavar, de az egyik pillanatban a hétvégéről beszél, a következőben pedig a lányról, aki tetszik neki az oviban. Most is fél órát játszottunk az autókkal, majd egyszer csak úgy döntött, megunta, és bekapcsolta a tévét. Kissé meghökkenve feküdtem mellé, nem csak, mert hirtelen volt váltás, hanem mert Bogyó és Babócát kezdett nézni. Igaz, az ő korosztálya a mese, de ezt általában a lányok nézik.

Mostani gondolkodásomban a telefonom zavart meg, ami úgy csörgött, mint az iskolákban a tűzjelző. A kijelzőre néztem, ahol barátnőm, Jia neve villogott. Szememet kissé megforgatva felálltam, és átmentem ideiglenes szobámba. Megnyomtam a kijelzőn a zöld gombot, és a fülemhez emeltem a telefont. 

- Szia, mit akarsz?

- Hol vagy, szépfiú? - szólalt meg egy idegesítő hang a telefonban, amit én már megszoktam. - Itt állok a házad előtt, de nem nyitsz ajtót.

- Még Hugónál vagyok.

- Ki az a Hugo? - az a féltékenység amit néhanapján előad, az valami szörnyű! Volt már, hogy a rémálmomban is megjelent, ahogy rikácsolva féltékenykedik. Félreértés ne essék, kedvelem a lányt, csak kicsit visszafoghatná magát.

- Hugo a kisfiú, akire éppen vigyázok. Azt kell mondjam, nem nagyon figyelsz oda rám. - próbáltam a sértődötted játszani, hátha meghatja, de mintha meg se hallotta volna, beszélt tovább a problémáiról.