A Bébiszitter

43.

*Jungkook pov.*

Reggel úgy keltem, hogy a szőke még mindig rajtam feküdt. Szerencsére éjszaka egyszer sem kellett felkelnem valami hülye rémálomra. De ez nem javított a helyzeten. A mellkasomban lévő szorítást még mindig éreztem, és nem tudtam tenni ellene. Olyan érzés volt, mintha a régi fájdalom kezdett volna felemészteni teljesen. Alig éreztem, de a könnyeim lassan folyni kezdtek. Próbáltam normálisan venni a levegőt, hogy a szőkének ez ne tűnjön fel. De béna voltam. A rajtam fekvő mocorogni kezdett, majd legurult rólam, és próbált a szemembe nézni. De nem hagytam. Csak eltakartam a szememet, hogy véletlenül se lássa, ami bennem van.

- Kook. - szólított meg, de nem figyeltem rá. Nem voltam képes ránézni. - Vedd el a kezed, látni szeretném a szemedet. - utasított halkan. Hallgattam rá, elvettem a kezemet. - Miért sírsz?

Nem tudtam válaszolni. Meg nem is akartam. Csak kisírt szemekkel bámultam a semmibe.

- Mondj valamit, kérlek. - simított rá az arcomra, ezzel letörölve az odaszáradt könnyeket.

- Jól vagyok. - suttogtam egy nagyon hamis mosoly mellett.

- Nem vagy jól. - rázta meg aggódva a fejét. - Előttem ne játszd meg magad.

- Nem játszom meg magam. Jól vagyok. - töröltem le a könnyeimet, és egy kissé őszintébb mosolyt vettem fel.

Sóhajtott egy nagyot. - Rendben. - ezzel lement.

Akkora sóhaj hagyta el a számat, hogy a ház is beleremegett. Magamra húztam a takarót, és próbáltam nem a testem által hiányolt nyugtatókra gondolni. Összehúztam magam, és két kezemmel erőszakosan túrtam a hajamba. Néhány szálat ki is téptem, de úgy éreztem, megérdemlem. Megérdemeltem a fájdalmat.

Mindezek mellett vártam. Vártam a szőkét. Hogy talán feljön, és megölel, és azt mondja "Majd megoldjuk, ne izgulj". De nem jött. Nem mondott semmit, hiába vártam rá. Tudom, hogy megharagudott. De most mit tehetnék? Nem tanítottak meg az érzéseimről beszélni. Anyának és Taehyungnak meg tudtam nyílni, de a darabokban heverő lelkem valamiért Jimint idegennek érzi. Erről nem tehetek.

Már majdnem visszaaludtam, mikor újra besüppedt az ágy. A takarót lehúzták rólam, aminek következtében jobban összehúztam magam, el is törhettem volna a gerincem ezzel. Összeszorítottam a szemem, és vártam, hogy Jimin leüvöltse a fejem. De nem tette meg. Felhúzott magához, és szorosan ölelt magához. Meglepett az egész, benn is rekedt a levegőm. Miután először végigsimított a karomon, kiengedtem egy halom levegőt. Olyan volt, mintha nyugtatni akarna. De semmire nem ment vele. Ugyan olyan elhagyatott voltam, bármennyire is próbált nyugtatni.

- Nem mész ezzel semmire. - suttogtam alig hallhatóan.

- Tudom. De azt is tudom, hogy jól esik. - nyomott egy puszit a hajamba.

- Tényleg. - súgtam, majd ahogy csak tudtam, hozzábújtam, szinte már rajta feküdtem.

Végül megnyugodtam. Nem gondoltam volna, de megtörtént. Már nem akartam sírni, és nem éreztem azt a szorító érzést a mellkasomban. Utoljára akkor nyugtattak meg így, mikor sírva mentem haza az általánosból, és anya vigasztalt meg. De ez valamiért jobban esett. De azóta sem tudom, miért. Talán, mert Jimint máshogy szerettem, mint anyát. Majdnem el is aludtam.

- Ne aludj el. - rázott meg gyengéden. - Még dolgunk van.

- Menj el suliba. - hagytam figyelmen kívül az előző mondatot.

- Megbeszéltük, hogy a héten maradok.

- De nincs, aki elküldje az anyagot. - eltoltam. - Nem maradhatsz itthon.