A Bébiszitter

44.

*Jungkook pov.*

Amíg Jimin Taehyungot ápolta, addig engem elküldött sétálni. Kissé nekem is vérzett a szám sarka, de velem nem foglalkozott senki. Jó páran megbámultak az utcán, de nem kérdezett senki semmit.

A házamhoz sétáltam. Nálam voltak a kulcsok, ezért könnyedén bejutottam. Egyből a fürdőbe vettem az irányt. Tudtam, hogy nem szabad, és a szőke is haragudni fog. De már muszáj voltam megtenni. Benyitottam. Minden úgy volt, ahogy hagytam. Kinyitottam a kis szekrényt, és kivettem belőle az első doboz nyugtatót. Egy pillanatra megakadt a kezem, mert eszembe jutott Jimin. De Taehyung is eszembe jutott, így egyből bevettem két pirulát. Egy pillanat alatt jobban lettem. Pár perccel később leápoltam a számat, meg az orromat.

Vártam egy kicsit, amíg Jimin nem írt, hogy ha megnyugodtam, akkor visszamehetek. Sóhajtva tettem vissza a telefont a zsebembe. Kiléptem az ajtón, bezártam azt, és elindultam. Nem volt kedvem sétálni, de a kocsim Jiminnél volt, buszra meg az életbe nem fogok felszállni. De nem laktam olyan messze. Tíz percnél nem tartott tovább odaérnem.

Mikor beléptem a házba, egyből elleptek a rossz érzések. De a nyugtatónak köszönhetően úrrá lettem rajtuk. Felmentem az emeletre, és bementem Jiminhez.

- Szia. - mondtam kissé szomorkásan.

- Szia. - köszönt Jimin, anélkül, hogy rám nézett volna, ami kicsit rosszul esett. - Lenyugodtál?

- Le. - melléültem. - Tae?

- Elment. Mindkettőnk szerint idő kell neked. - eltette a telefont, és végre rám nézett.

- Figyelj, sajnálom ezt az... Mi történt az arcoddal? - húztam közelebb az állánál fogva. Egy horzsolást kezdtem vizsgálgatni az arcán, ami bár apró volt, nekem mégis szemet szúrt.

- Megütöttél. - elhúzta a fejét.

- Oh... Nagyon sajnálom, nem direkt volt. - melléültem a párnára.

- Igen, tudom. - elmosolyodott. - Nem is haragszom. Azért már inkább, amit Taehyunggal műveltél.

- Igen tudom, és sajnálom. Tudom, hogy semmi okom nem volt rá. Ne haragudj rám. - lehajtottam a fejem, és úgy pillantgattam fel rá.

- Ezt neki mondd majd el. Én nem haragszom most már. - megölelt.

- Köszönöm. - viszonoztam az ölelést, egy megnyugvást jelző sóhaj mellett. - És most oldjuk meg a következő problémát. - elengedtem.

- Mit?

- Anyádat.

- Oh... - visszaült a párnára. - Mit beszéljünk?

- Jimin, anyád néhány napon belül hazajön. És mi még mindig nem tudjuk, mit csináljunk. Nem költözhetsz hozzám, előbb be kéne fejezni a gimit. Utána már talán.

- Értem, de mit tehetnék? Megbeszéltük, hogy nem lakhatok itt is, meg ott is. - kezdett kicsit ideges lenni.

- Tudom. - átfogtam a derekát. - Meg tudjuk oldani. Elhiszed?

- Elhiszem, de...-

- Semmi de! - ujjamat a szája elé tettem. - Majd én beszélek anyáddal.

- Ne, csak agyonverne.

- Nem kérdeztem, kijelentettem. - meghúztam kicsit a vállam.

- Nem tudlak róla lebeszélni, ugye?

- Nem. - megráztam a fejem.

- Rendben. - hozzám bújt, és bekapcsolta a TV-t.

Ezzel én is lezártnak tekintettem a témát. Szorosan húztam őt magamhoz. El sem akartam engedni. Soha többet. Ezt ő is érzékelte, mert mosolyogva bújtatta be a fejét a nyakamba. Valamilyen oknál fogva rá akartam mászni. De most még egy kicsit haragszik, és a nyugtatós dobozra rá van írva, hogy miután bevettem, ne nagyon menjek mindenfelé kocsival vagy semmi megerőltető mozgást ne végezzek. Na de, ha már itt tartunk.

- Jimin. - szólítottam meg.

- Igen?

- Ne akadj ki de... - kezdtem bele.

- De? - elvette a fejét a nyakamból.

- Nyugtatót vettem be. - beharaptam az alsó ajkam.

- Miért? - láttam rajta, hogy ideges, de próbálta takarni.

- Ideges voltam, és épp a házamnál voltam. - megvakartam kicsit a tarkómat. - Ne haragudj, tudom, hogy nem szereted. - megfogtam a kezét.

- Igenis haragszom. - elhúzta a kezét.

- Én próbálok leszokni, de elég nehéz. A testem valahogy hiányolja azokat a nyugtatókat. Nem tehetek róla.

- De tehetsz róla. Nem kellett volna elkezdened szedni, és akkor most nem tartanánk itt. - csapott a takaróra.

- Jimin, én próbálkozok! - hajamba vezettem a kezem, és kissé meghúztam tincseimet. - Sajnálom, de ennél több nem megy. Próbálom, de egy nap alatt nem lehet leszokni.

- Jó, igazad van, sajnálom. Tényleg nem olyan könnyű ez. - átkarolta két kezével a vállamat.

- Nem fontos. - eltoltam, és visszadőltem a párnákra. Karba tett kezekkel bámultam ki az ablakon. Nem akartam a szőkére nézni, úgyis csak a rosszalló, szomorú tekintetét látnám. Ő csak sóhajtott egy nagyot, és bátortalanul a mellkasomra feküdt. Meglepett kicsit, de átkaroltam. Így tévéztünk néhány órán keresztül.

*Pár nap múlva*

- Jimin. - keltegettem apró puszikkal. - Ébredj.

- Aludni akarok. - felém fordult még csukott szemekkel. Olyan elragadó látványt nyújtott, alig volt szívem felkelteni.

- Elhiszem, de mindjárt 10 óra. - hátamra feküdtem, és magamra húztam.

- Jól van, felkelek. - két kezével megtámaszkodott a fejem mellett. Egy darabig szemeztünk, mikor a szőke úgy döntött, lemászik rólam. Egyből követtem lefelé. Ám lent nem láttam sehol.

- Jiminie, hova lettél? - kezdtem kutakodni.

Hirtelen két kart éreztem a nyakam körül, és két lábat a derekam körül. Jimin ugrott rám. A meglepettségtől majdnem előre buktam, de megtartottam az egyensúlyomat, ezzel együtt a szőkét is. Fejét a nyakamba hajtotta, ennek következtében meghallottam halk kuncogását. Ettől én is elnevettem magam.

- Megijedtél?

- Hogyne. - mondtam kicsit szarkasztikusan. - De a kezedet kicsit lejjebb engedhetnéd.

- Oh, bocsi. - megtette, amit kértem. - Jó így?

- Igen. - besétáltam vele a konyhába. - Csinálok neked reggelit, te csak kapaszkodj.

Ahogy kértem, a szőke végig erősen kapaszkodott. Én addig előszedtem a hozzávalókat egy finom szendvicshez. Némi szóbeli segítséggel meg is csináltam. Egy kiadós reggeli után, szokásunkhoz híven, leültünk a kanapéra filmet nézni. Mindketten tudtuk, hogy Jimin anyja, 1-2 napon belül hazaér, így egyikünk sem szólt semmit.

Ám sajnos a telefonom csipogása megzavart minket. Először nem foglalkoztam vele, csak jobban magamhoz húztam a szőkét. De a telefon csippant még egyet, ezért muszáj voltam megnézni. A főnököm volt...