A Bébiszitter

6.

*Jungkook pov.*

Másnap kilenckor ébredtem a kanapén. Tudtam, miért vagyok ott, hisz Tae vállán aludtam el tegnap. Pár percig nézegettem, mikor rájöttem, hogy mennem kellene az új munkám helyére. Olyan sebességgel indultam el fürdeni, mint még talán soha! Szerintem mérhető sem volt az a lendület, amivel lefürödtem, fogat mostam, és felöltöztem. Bepattantam a kocsiba, előkerestem a címet, és gázt adtam. Kicsit átléptem a sebességhatárt, mert úgy hajtottam, mint aki házas és, éppen szülni viszem a feleségem. Ennek ellenére nem állítottak meg, és pár perc alatt odaértem. Kiszálltam, és picit topogva becsengettem. A cuccomat otthon elfelejtettem összeszedni, de majd elhozom később. Pár másodpercen belül nyílt is az ajtó, és egy gyönyörű nőt láttam az ajtóban.

- Jó napot. - picit meghajoltam előtte. - Időben vagyok? Kissé elaludtam.

- Semmi baj, jöjjön be. - beengedett a házba. - Mindjárt lehívom a fiamat.

- Rendben. Addig kicsit körbenézek itt lent, de csak ha nem gond.

- Dehogy. - odaállt a lépcső alá, míg én nézegetni kezdtem. - Park! Gyere le de azonnal! - kiáltotta.

- Park? Ez a fia keresztneve?

- Nem, a vezetékneve. - olyan nyugodtan beszélt, mintha semmit nem jelentene. Kicsit furcsán nézve rá gyorsan megnéztem mindent a földszinten. Egész aranyos, kicsit puccos, de nem estek túlzásba. - Fiam, hozd már le a segged, baszd meg! - szerintem még furábban néztem mint eddig. 

Pár másodperc múlva egy zsebre dugott kezű, szőke fiú állt a lépcső alján. Gyilkos szemekkel nézett anyjára, gondolom nem jó a kapcsolatuk. A ruhája alul nagyfiús, felül kisfiús volt, de nagyon jól nézett ki! Ha meleg lennék, talán tetszene is. Kicsit tétován még, de elé álltam, és picit biccentettem a fejemmel.

- Szia. Jungkook vagyok. Jeon Jungkook. - köszöntem neki elég kedvesen, mert rám is gyilkosan nézett. Biztos minden félfelnőtt ilyen, de nekem még nem volt dolgom ilyennel. Szerintem 12 évesnél idősebbre nem is vigyáztam még!

- Fiam. - sziszegte anyja a foga között. - Mutatkozz be! - utasítására a fiú csak tovább nézett rám. Szemeztünk egy darabig, majd kikerülve engem leült a kanapéra, és tévézni kezdett. Értetlenül néztem utána.

- Rosszat mondtam?

- Nem, a fiam a paraszt. Nézze meg a felső emeletet, mindjárt megmutatom a szobáját.

Kicsit biccentettem neki, és felmentem. A lépcső tetején megálltam, és visszanéztem, mit csinálnak. Amit láttam, az kicsit sem tetszett. A nő megragadta a fiú szőke haját, és hátrarántotta a fejét. Valamit mondott neki, aztán visszalökte, és megindult felém. Hirtelen elfordultam, és elővettem a telefonomat, nyomkodva rajta valamit, nehogy azt higgye, végignéztem az egészet. Megállt mellettem, és megmutatta a felső szintet, a szobámat beleértve. 

Szinte semmi nem volt a szobában, csak egy ágy és mellette két komód szerű szekrény, a sarokban egy nagyobb szekrény a ruháknak, szembe az ággyal pedig egy tévé. Azt mondta rendezzem be, ahogy nekem tetszik. Majd ha áthoztam a cuccom, berendezem. 

Lent a nő gyorsan elköszönt tőlem, a fiú lelkére kötötte, hogy viselkedjen, majd elment. Hirtelen nem tudtam mit csináljak. A fiú szótlanul ült a tévé előtt, és rám sem nézett. A nevét meg még mindig nem tudtam! Van egy olyan érzésem, hogy hiába kérdezném meg, nem mondaná el. Tétován leültem mellé. Egy pillanatra rám nézett, majd arrébb ment a kanapén. Idegesen piszkáltam a kezemet.

- Téged hogy hívnak? - ennyit tudtam kinyögni. Fogalmam sem volt mit mondjak. A fiú csak rám nézett, de nem mondott semmit. Mit kellett volna reagálnom? Ha nem tudom, hogy hívják, akkor hogy szólítsam? - Tudom, hogy autista vagy, meg minden, de tudnom kellene a nevedet. - szerintem elevenére tapintottam, mert úgy összehúzta a szemét, hogy egy csík lett belőle.