A Bébiszitter

29.

*Jungkook pov.*

A torkomban dobogott a szívem. Melegség öntötte el a mellkasomat, és most teljesültek ki bennem a valódi érzéseim.

Sajnos rosszabbul reagáltam erre, mint azt kellett volna:

- Hogy tessék? - kérdésemre a fiú ejtett egy fáradt félmosolyt.

- Tudom, hogy nem erre számítottál. És megértem, ha te nem így érzel. Csak el akartam mondani, mielőtt végleg elmész.

- Hát de... - nem bírtam normálisan reagálni erre.

- Örülök, hogy velem voltál ebben a néhány hétben. - arcomra simított, aztán felállt, és elindult fel.

Teljesen bepánikoltam. Tudtam, hogy itt az idő bevallanom, mit érzek. De nem ment. Féltem az érzéseimtől.

Felálltam, és Jimin után néztem, aki pont elért a lépcsőhöz. Ha ott felmegy, akkor már nincs visszaút. Vettem egy mély levegőt, és becsuktam a szemem.

- Én is szeretlek, Jimin. - vallottam őszintén, kicsit hangosabban a kelleténél, remélve hogy a fiú meghallja. 

Nem bírtam kinyitni a szemem. Féltem. Féltem a reakciójától. Féltem, hogy talán nem hiszi el, és nem jön vissza. Féltem önmagamtól is. Féltem, hogy most már más életet kell élnem a megváltozott nemi identitásom miatt. Féltem, hogy talán kirúgnak majd Jimin miatt. De magam mellett akarom őt tudni. Tudni, hogy ő csak az enyém. Tudni, hogy vigyázhatok rá és, hogy nem esik semmi baja amíg velem van. Tudni, hogy sosem fog elhagyni, és mindig velem lesz.

Ezalatt a pár perc alatt a pulzusom, és a vérnyomásom is az egekbe szökött, szinte az ájulás kerülgetett. A fejemből szinte minden csepp vér kiszivárgott, és a levegőt is szaggatottan vettem.
Mielőtt még eszméletemet vesztettem volna, két kezet éreztem mindkét felkaromon. Hallottam egy hangot, de nem tudtam kivenni, mit is mond. A szememet sem tudtam kinyitni. Vagy inkább nem mertem.

Talán ez csak egy rossz rémálom. Biztos mindjárt felébredek.

Újra hallottam a hangot. Kedvesen csilingelt, talán próbált felébreszteni. De mintha nem hagynának szabadulni ebből a rémálomból.

*Jimin pov.*

Aggódtam. Látszott Jungkookon, hogy rosszul van. Hiába ráztam, hiába szóltam hozzá, ő nem figyelt. Csak összeszorított szemekkel állt, és kapkodta a levegőt. Talán félt, hogy mit mondanék. De én elhiszem, amit mond. Én is szeretem őt. 

Mit kellett volna tennem?

- Jungkook, ne csináld ezt. Tudom, hogy hallod. - mi mást tehettem volna, szorosan megöleltem. - Nem akarom, hogy bajod essen.

Hosszú, óráknak tűnő percekig öleltem, mikor ez végre megtette hatását. Jungkook szíve már nem vert olyan szélsebesen, és a levegőt is egyenletes lassúsággal vette. Pár pillanattal később pedig viszonozta ölelésem. Érzetem rajta, hogy félve ölel át, de megtette. Nyugtatóan megsimogattam a hátát és így szóltam:

- Most már ne félj.

- De úgy, érzem félnem kell.

- Miért? Hisz itt vagyok. - megpróbáltam eltolni magamtól, de egyrészt gyengének bizonyultam, másrészt nem is hagyta.

- Pont emiatt kell félnem.

- Miattam? - sikerült végre elválnom tőle. Az előttem álló aprót bólintott. - Félsz, mit reagálnék, igaz? - még egy bólintás. - Azt reagálnám, hogy én nagyon is örülök. Már ha igazat mondtál.

- Hogy ne mondtam volna igazat?

- Hát akkor mitől félsz? Attól, hogy megváltozik az életed? Attól, hogy kirúghatnak? - bólintás. - Ezektől nem kell. Nem fognak kirúgni, mert nem mondunk senkinek semmit, amíg nem leszek 18.

- És mi lesz az egész életemmel? Így minden megváltozik.

- Nem fog. Mindent csinálhatsz ugyan úgy. Csak két dolog változik: hogy a saját nemedet szereted és, hogy többen elítélnek. De ezeket meg lehet szokni. Hidd el, tudom, miről beszélek. Ha pedig baj lesz, akkor itt leszek, és segítek.

- De...-

- Semmi de. Bízz bennem, oké?

- Oké. - bólintott, és bizonytalanul elmosolyodott.

- Nem kell félned az érzéseidtől.

- Most már nem fogok. - még kicsit reszketve átölelt. - Köszönöm.

______________________________
Sziasztok!
Ez kicsit rövidebb rész, de így tudtam összehozni.
A kihagyásért pedig bocsánat; sok dolgom és kevés ötletem van.😅