A Bébiszitter

54.

*Jungkook pov.*

Másnap délután értem haza. Jimin már rég otthon volt. Ezt bizonyította, hogy a konyhából hangok szűrődtek ki. Az egyik hang Jiminhez a tartozott. A másikat nem tudtam kihez kötni, de nagyon ismerős volt. Hogy kiderítsem, közel mentem a konyhához. Az idegennek elég indulatos hangja volt, ezért beléptem a konyhába.

- Mit akarsz csinálni Jiminnel? - szegeztem a kérdést az idegennek, aki háttal állt nekem.

- Kook... - suttogta elhaló hangon az idegen.

- Ki vagy te? - szegeztem neki a másik kérdést. Jimin eközben a felkarját fogva nézte az eseményeket.

- Nem ismersz meg? - kérdezte még mindig háttal nekem.

- Fordulj meg. - utasítottam. Szerencsémre megtette, és egyenesen a szemembe nézett. Elakadt a lélegzetem. - SunMi?

- Szia, Jungkook. - mosolygott kislányosan.

- Mit keresel itt? - kérdeztem dadogva.

- Ismerem Jimint.

- Beavatnátok? - kérdezett bele párom is.

- Ja, persze. - melléálltam. - Egy gimibe jártam SunMival.

- Tényleg, már említette. - bólogatott.

- És te honnan ismered? - kérdeztem.

- A gimi elején ismertem meg egy kávézóban. Leöntöttem kávéval. - megvakarta a tarkóját.

- És ti ketten honnan ismeritek egymást? - kérdezte meg SunMi is.

- Néhány hónappal ezelőtt a bébiszitterem volt, de összejöttünk. - válaszolt Jimin helyettem, miközben átkarolta a derekamat.

- Aranyos. - bólintott a lány. - De én megyek. - indult volna, de utána szóltam.

- Máris? Gimi óta nem láttalak.

- És hiányoztam? - fordult vissza lányos mosollyal.

- Persze, hogy hiányoztál! - mondtam gondolkodás nélkül, mire a kékség megszorította a derekamat.

- Akkor talán maradhatok egy kicsit. - visszalépett a konyhába.

- Köszönöm. - elengedtem páromat, és megöleltem a lányt. Éreztem magamon a kékség ideges, mégis szomorú tekintetét, de nem vele foglalkoztam. Elengedtem a lányt, és mindhárman leültünk a kanapéra.

- Amúgy Taehyung is itt van? - fordította körbe a fejét SunMi. Mivel nem tudtam válaszolni, a kékség tette meg helyettem.

- Kook már nem beszél Taehyunggal. - fogott kezemre párom, mire egy pillanatra ránéztem.

- Oh. - lepődött meg SunMi. - Bocs.

- Semmi baj. Amúgy mi szél hozott ide? - váltottam témát. - Mármint ide hozzám.

- Erre jártam, és gondoltam benézek Jiminhez, mert mondta, hogy itt lakik. - kezdett magyarázni. - Az, hogy te is itt laksz, ez egy jó meglepetés.

- Hát ez a nagymamám háza. Nem tudtam itt hagyni. - elmosolyodtam az emlékekre.

- És Jimin hogy kerül ide? - puhatolózott. Jiminre néztem, aki csak a cipőjét bámulta. Finoman megfogtam a kezét, majd visszanéztem a lányra.

- Nem árulhatom el. Vannak titkok, amiket csak ketten tudhatunk.

- Hát rendben. - egyezett bele. - De nekem tényleg mennem kell. - felállt, és az ajtóhoz ment. Egy búcsúölelés után hagytam csak, hogy elmenjen. Ezután pedig visszamentem a kékséghez a kanapéra.

- Minden rendben? - fogtam kezére.

- Taehyung mondta még régebben, hogy szerelmes voltál ebbe a csajba. - bámulta a cipőjét.

- De az rég volt. Már kiszerettem belőle.

- Tényleg? Nekem nem úgy tűnt. - nézett fel rám a bizonyos pszichopata nézésével, amitől kicsit megrémültem.

- Jimin, a frászt hozod rám ezzel a nézéssel. - húztam el tőle a kezem. - Hidd el nekem, hogy már semmit nem érzek iránta. Csak egy barát.

- Na persze. - idegesen a hajába túrt. - Azt várod, hogy elhiggyem? Jaj, annyira hiányoztál. Gimi óta nem láttalak. Maradj még. - utánozta a hangomat.

- Jimin-ah. Nyugodj meg, jó? SunMi tényleg csak egy barát.

- Ne hajtogasd már ezt! - felállt a kanapéról.

Én is felálltam. - Ha kiabálsz, azzal nem mész semmire. - próbáltam nyugodt maradni. - Mit tegyek, hogy elhidd? Megteszem, amit szeretnél, csak hidd ezt el nekem. - megfogtam pici mancsait.

- Nem kell semmi. - elhúzta a kezeit. - Egyszerűen csak féltékeny vagyok. Én vagyok az első fiúd. Eddig a lányokat szeretted, és félek, hogy újra őket fogod szeretni.

- Picur, emiatt ne aggódj. - szorosan megöleltem. - Csak téged szeretlek. Örökké.

A kékség ellenkezett egy kicsit az ölelésem ellen, de pár percen belül belenyugodott. Kicsit szipogva viszonozta érintésemet. Ahogy ő megnyugodott, az én szívverésem fokozatosan gyorsult. Az okát nem tudnám megmondani, miért történt. Mély levegőket véve próbáltam nyugtatni magamat. De a terv, hogy megnyugszom füstbe ment.

- Én már felizgattam magam, neked nem kell. - szólalt meg a kékség halkan. Felemelte tekintetét, egyenesen a szemembe. Pici mancsát szívemre helyezte, és elmosolyodott. - Mindjárt kiugrik a helyéről. Nyugi.

- Nyugodt vagyok.

- Úgy zakatol a szíved, mint egy bomba, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. - vágott vissza egy szép hasonlattal.

- Talán igen, de ez sűrűn történik. - húztam meg a vállam.

- Hogy érted, hogy sűrűn?

- Sehogy. Ne foglalkozz vele. - szívemen lévő kezére fogtam. Állhattunk így pár percig csendben, mialatt hangos, a szobát betöltő szuszogással sikerült megnyugodnom. A kérésemnek eleget téve Jimin nem foglalkozott azzal a bizonyos mondatommal.

- Megnyugodtál? - kérdezte pár perc múlva.

- Igen. - adtam egy puszit az arcára. - Most pedig csináljunk vacsit. - felemeltem a derekánál fogva, és kimentem vele a konyhába.

Együtt nevetgélve csináltunk vacsorát. Főzés közben mindkettőnk szemében látszott a lágy szerelem, főleg, mikor összekentünk egymás arcát liszttel. De legfőképp az enyémben. Olyan édes volt a kékség, ahogy lisztes arccal ügyködik a vacsoránkon. Többségében én csak őt bámultam. De azért a vacsi így is finom lett. Pedig mindketten úgy éreztük, hogy rossz lett.

Meglepetésként ért, hogy aznap nem veszekedtünk többet. Mostanában sajnos egyre többet veszekszünk, szinte már napi rutinná vált. Majd beszélek vele erről, de elhalasztanám, mert mára elég volt egy veszekedés is.

Fürdés után összebújtunk az ágyban, és bekapcsoltunk valami romantikus filmet. Én nem kedveltem annyira az ilyet, de délután megbántottam Jimint, szóval azt nézzük, amit ő akar. Bár én megint csak a kékséget néztem a film helyett. Ő gyönyörűbb bármilyen kisminkelt, filmes csajnál vagy srácnál. Ő az én szemem fénye. Mondhatni nélküle halott lennék. De ez szinte már teljesen kiment a fejemből. Mondjuk úgy.

A film indítása után fél órával már mindketten aludtunk. Lefárasztanak minket a hétköznapok. Engem a munka, Jimint az iskola. Ilyenkor általában hamar el szoktunk aludni. De nekem csak az a lényeg, hogy Jiminnel aludjak. Nélküle talán már nem is tudnék. Ő még éjszakánként is gondoskodik rólam, pedig nincs is ébren. Ami néha szerencse. És az is az, hogy nem hallja a gondolataimat.