A Bébiszitter

47.

*Jungkook pov.*

Mikor felébredtem, a szőke épp aludt. Kint már félhomály volt. Az első dolog, ami felmerült bennem, hogy sétálnom kéne egy kicsit. Az mindig segít.

Óvatosan kimásztam az ágyból, és lementem a földszintre. Írtam egy cetlit a szőkének, hogy elmentem sétálni, de ne aggódjon. Utána felvettem a cipőmet, meg egy vékonyka kabátot, és kiléptem az ajtón.

A hűvös levegő megcsapta az arcomat. De nem volt kellemetlen, jó érzés volt. Elindultam valamelyik irányba, fogalmam sem volt, hova. A telefonomat is kikapcsoltam, nem akartam, hogy zavarjanak. Az utca is üres volt, így kedvemre sétálhattam bárhova. Nem kellett figyelnem a járókelőkre, hogy mit gondolnak rólam. Plusz a fekete öltözékem miatt úgyse vennének észre.

Sétálás közben minden problémám elszállt. Nem gondoltam a halálra, nem gondoltam Taehyungra sem. Nem érdekelt, hogy beárult, az sem, hogy elveszíthetem a munkámat. Ha elvesztem, hát elveszítem. Majd találok másikat. És az majd jobb lesz, mert többet lehetek a szőkével. És vele a legjobb az egész világon.

A legszívesebben most is vele lennék. Akár még egyszer kiöntöttem volna a lelkemet neki, pedig már mindent tud rólam. De emellett nem is tudtam volna, mit mondjak. De akkor is, jó lett volna csak nézni őt. Bármit csinált, én csak nézni akartam őt. Olyan elragadó látványt nyújtott. Mint egy valódi angyal. Aki azért van itt, hogy megkönnyítse az egész életemet. Ezzel persze nem azt akarom elérni, hogy csak velem foglalkozzon. Előbb magát tegye rendbe, én ráérek. A világon ő a legfontosabb számomra.

Út közben elhaladtam egy gyógyszertár előtt. Egyből megtorpantam előtte. A zsebemben mindig volt elég pénz egy doboz nyugtatóra. Már mentem volna be, mikor Jimin jelent meg előttem. Rosszalló tekintetével találtam szembe magam. Tudtam, hogy nem szabad bemennem az épületbe, és, hogy Jimin sem örülne neki. Küzdenem kell, máshogy nem tudok leszokni erről. Erőt vettem magamon, majd tovább álltam. Egy háztömbbel később már nem is érdekelt az egész. Végülis jó érzés volt.

Már lassan 2 órája sétálgattam, mikor megláttam Taehyungot. Elkomorodtam, de nem mondtam semmit. Felvettem a csuklyámat, és lehajtott fejjel haladtam tovább. De természetesen bebasztam. Mikor elhaladt mellettem, egyből megállított. Behunytam a szememet, mert nem voltam hajlandó ránézni.

- Jungkook. - szólított meg, mire muszáj voltam kinyitni a szememet.

- Taehyung. - mentem volna tovább, de visszarántott. - Mit akarsz tőlem?

- Mi bajod velem? Mostanában kerülsz engem. És megvertél.

- Volt rá okom, oké? Most megyek. - próbáltam indulni, de megint nem hagyta. - Hagyj már menni vagy megint megverlek. - szorult ökölbe a kezem, mire Tae egyből elengedett.

- De legalább megmagyaráznád, miért van ez? Mi rosszat tettem? - értetlenkedett továbbra is.

- Majd rájössz magadtól is "haver". - tettem idézőjelbe a haver szót, majd tovább mentem.

Behúzódtam a legközelebbi sikátorba, és ott próbáltam megnyugodni. Olyan szívesen megvertem volna azt a gyereket, de Jimin volt előttem, így tudtam türtőztetni magam. Amint lenyugodtam kijöttem a sikátorból, és folytattam az utamat a nagy semmibe.

Ránéztem az órámra, ami este 10-et mutatott. Haza kellett volna mennem. Hátha Jimin már felkelt, és aggódik. De az sem biztos, hogy ébren van. Talán végigalussza az egész éjszakát, és akkor én is sétálhatok egész éjszaka. Milyen jó lenne már! Van nálam elég pénz némi péksütire, ha esetleg megéheznék. És elég szép az éjszaka. A sok csillag, meg a hold...

Ahogy azt említettem, tényleg végigsétáltam az egész éjszakát. Vettem közben magamnak némi péksütit, meg vizet, és azt el is fogyasztottam. Nagyjából reggel nyolcra értem be az utcánkba. Egy órával ezelőtt jutott eszembe, hogy haza kéne jönni, mert a szőke bármikor felébredhet. Mikor a házamhoz értem, újra elfogott az a bizonyos szorító érzés. Ez persze nem a szőke miatt volt, mindig így éreztem az ajtóm előtt. Ám amint beléptem, a szőkével találtam szembe magam. Elég mérges volt a tekintete.

- Hol a jó istenbe voltál? - akadt ki azonnal.

- Csak sétáltam. - becsuktam magam mögött az ajtót, majd a konyhába vettem az irányt.

- Egész éjszaka? - jött utánam az ideges Jimin. - Normális vagy?

- Igen, normális vagyok. - csuktam vissza a hűtőajtót, miután kivettem egy banános tejet. - És írtam neked cetlit, hogy elmentem.

- Egész éjjel téged hívogattalak! Halálra aggódtam magam! - csapott a pultra.

- Kikapcsoltam a telefont. És tudok vigyázni magamra.

- Én azt honnan tudjam? - kezdett könnyezni a kiabálástól. - Azt hittem egy sikátorban fekszel begyógyszerezve és összeverve. Nem tudod, még csak elképzelni sem, hogy mennyire féltettelek.

- Értem, mire gondolsz. Legközelebb nem kapcsolom ki a telefont, és nem megyek el egy egész éjszakára. Csak gondoltam, kicsit kiszellőztetem a fejemet. Csak meg akartam nyugodni. - vallottam be, amit gondoltam.

- Dehát teljesen nyugodtnak tűntél. - vett vissza a hangjából.

- Tudod, néha mást mutatok, mint amit valójában érzek. - kimentem a nappaliba, valamit filmet keresni.

Rosszul esett ezt kimondani, és a szorító érzés is csak nőtt. És nem is csak azért mondtam, hogy megölelgessen, főleg, hogy nem is tette meg. Azért mondtam ki ezt, mert mindig azt akarja hallani, ami tényleg velem történik. De ha nem tetszik neki, amit kimondok, akkor ne akarja, hogy kimondjam. Mindezek ellenére mégis leült mellém, és hozzám bújt. Tette meglepett, de azért viszonoztam az ölelést.

- Nekem sem mutatod ki a valódi érzéseid? - motyogta a mellkasomba.

- Nem akarok egész nap sírni. - kezdtem kuncogni.

- Majd megvigasztallak. - elengedett. - De tényleg egész nap sírnál?

- Ha nem is minden percben. - gondolkodtam el kicsit. - De ne ezen agyalj. Ha valami bánt, azt majd elmondom.

- És most bánt valami? - tett fel egy kérdést, amire nagyon nem akartam válaszolni.

- Olyan tíz körül találkoztam Taehyunggal, meg elhaladtam egy gyógyszertár előtt. - mondtam el, ami tegnap éjjel volt.

- De ugye nem mentél be? És ugye nem verted meg Taehyungot? - kezdett el aggodalmaskodni.

- Nem mentem be, és nem vertem meg. Minden rendbe volt. - mosolyogtam rá. - Van olyan, ami téged bánt?

- Mm, nincs. - válaszolt, de egyből tudtam, hogy hazudik.

- Jiminie. Én is elmondtam, most te jössz.

- De nem bánt semmi. - hárított már egy őszintébb mosollyal.

- Rendben. - törődtem bele. Tudtam, hogy eltitkolja, de ő sem erőlteti rám, akkor én sem fogom.

Legbelül viszont úgy éreztem, hogy nagyon érdekel, hogy mit titkol a szőke. És mintha egy kicsit haragudtam volna is rá. Pedig hülyeség haragudnom ezért. Az ő magánélete, ezt tiszteletben tartom. Egyszer majdcsak elmondja. Nem tarthatja magában örökre, azzal magának tesz rosszat. És látni a szemében, hogy szeretné elmondani, csak nem tudja, hogyan. Én annyi időt adok neki, amennyit csak kér. Akár éveket is tudnék várni. Ha szeretsz valakit, akármeddig tudsz várni bármilyen apró dologra vele kapcsolatban.