A Bébiszitter

37.

*Jungkook pov.*

- Miért kutakodtál? - kérdeztem a kelleténél nyugodtabban.

- Meg akartam tudni rólad néhány dolgot, de te nem akartál mondani semmit.

- Mert nem szeretném, hogy tudd. Rosszul esne, és nem akarom, hogy ezen agyalj. - vallottam az igazat. - Jobb, ha ezekről még nem tudsz.

- De miért? Talán meg tudnálak érteni, és tudnék segíteni. - nézett fel rám aggódó tekintettel.

- Nem baj. - visszanéztem a filmre. - Hidd el, jobb neked így. - közelebb húztam, de ő elhúzódott. - Tudom, hogy haragszol, de jobb neked így.

- Dehogy jobb! Mindkettőnknek segítene, de főleg neked. Sokkal könnyebb lenne az életed, ha lenne kivel megosztanod ezt.

- Van kivel, oké? Taehyung már mindent tud rólam.

- De Jungkook, én a párod vagyok! - akadt ki jogosan. - Nekem miért nem mondasz semmit? Taehyungtól kell megtudnom mindent? Mert, ha ez az ára, hogy megismerjelek, akkor szívesen kifaggatom!

- Megígérted, hogy nem fogod erőltetni. - már a pánikroham szélén álltam. - Ne is tedd.

- Jól van, sajnálom. Megígérem, hogy ezentúl nem kérdezek rá, amíg el nem mondod magadtól.

Hatalmasat sóhajtottam. - Köszönöm. - a légzésem viszont továbbra sem akart csillapodni. - Mindjárt jövök, egy pillanat. - felmentem a szobámba, és bevettem két pirula nyugtatót. Miután hatott, visszamentem a szőkéhez.

- Mit csináltál ott fent?

- Semmi fontosat. Nézd a filmet. - kicsit elfeküdtem. Szemem sarkából láttam, hogy a szőke kissé bosszús tekintettel gondolkodik, mit csináljon. Végül hozzám bújt. Fejét a mellkasom közepére tette, pontosan a szívemhez, kezével pedig a derekamat szorítva ölelt magához. Elmosolyodtam aranyos tettén, majd a filmet nézve kezdtem hátát simogatni. - Miket találtál a szobámban?

- A ruháidat, egy bőröndöt... És pár gyógyszeres dobozt. - halkult el a végére. - Az utóbbit elmagyarázod?

- Még nem. - tovább simogattam a hátát. Tudom, hogy nem örül neki, de se én, se ő nem áll rá készen. De főleg nem én.

Hogy közöljem vele, hogy lelkileg egy roncs vagyok? Hogy szinte már alig élek? Mondhatni azért vagyok még itt, mert vannak gyógyszereim, amik segítenek annyira, hogy valahogy ezt átvészeljem. Folyton azt hazudom, hogy minden rendben és jól vagyok. De ez mind hazugság. Semmi sincs rendben és nem vagyok jól. Hazudok saját magamnak és mindenki másnak. Másnak, mert el akarom hitetni velük a jóllétem. És magamnak, mert ugyan ezt akarom magamnak is elhitetni. Pedig nem kellene. Csak jobban ártok magamnak. És másoknak...

Taehyungnak igaza van. Mindig igaza van, annak a baromnak. A legjobb barátomnak. Annak, aki megmentett, mikor anya meghalt, és a mélybe zuhantam. Ő volt aki kihúzott a csávából. Megmentett önmagamtól.

- Jimin. - szólítottam meg

- Tessék? - egyből rám kapta a tekintetét.

- El kéne ugranom valahova. Elengedsz? - kérdeztem félve.

- Miért ne engednélek? - lemászott rólam. - Persze attól függ, hova mész.

- Taehyunghoz. Nem maradok sokáig. - nyomtam egy apró puszit az arcára, aztán az ajtóhoz battyogtam. Felhúztam a cipőmet és egy vékony kabátot, adtam a szőkének még egy puszit, majd kiléptem az ajtón.

Tudtam, hogy sokat köszönhetek neki. És ezt ki kell mutatnom. Most meg is teszem. Mindent megköszönök most neki.

Egy mély levegő után megindultam Taehyung házának irányába. Én, vadbarom elfelejtettem beülni a kocsiba, de baszok rá. Jó idő van, hadd menjek gyalog!

Szinte már futottam legjobb barátomhoz. A nyakába ugorva akartam ölelni, és megköszönni neki mindent. Meg is teszem.

10 percnyi rohanás után odaértem Taehyunghoz. Vártam, hogy lenyugodjak kicsit, mielőtt rányitok. Már megtettem volna, hangokat hallottam bentről. A nyitott ablakhoz osontam, és hallgatózni kezdtem. Tartott egy darabig, mire hozzászokott a fülem a halkabb, tompább hangokhoz. 5 percen keresztül hallgatóztam, de csak egy idegen srác hangját tudtam kivenni. Végül barátom is megszólalt:

- Pontosan így van. - az ez előtti szövegelésre nem figyeltem, így nem értettem miről beszélt.

- Vicces ebbe belegondolni. - szólt a másik. - Most már az én barátom vagy. És nem pedig azé a baromé.

Most rám értette a barmot? Vagy valaki másra? De Tae a legjobb barátom. Csak nem rólam beszélnek. Igaz? Vagy tévedek?

- Azért nem akkora barom - szólt újra barátom -, de végülis igazad van.

- Poén, hogy bevette a kis mesédet a barátságról. Komolyan ennyire hülye?

- Látod. Volt legjobb barát.

- Ismerd el, velem jobban jársz. - hangzott kárörvendőn az idegen hangja.

- Van benne valami. Te legalább nem vagy depis, mint Jk. - hangzott barátom hangja.

Itt eltört bennem minden. Az kevés, ami volt bennem, mind Taehyung volt. Nem hiszem el, hogy átvágott. Gyerekkorunk óta barátok voltunk. Tényleg végig erre játszott? Hogy később lekoptasson? Ezt nem értem. Miért értelme volt ennek? Ha nem volt igaz barátom, akkor miért lett egyáltalán a barátom?

Teljesen elsötétült minden. Tényleg nincs értelme élnem. Nincs már semmim. A szívem belesajdult ebbe. Szó szerint. Szó szerint fájt a szívem. A látásom teljesen elhomályosult, a pulzusom is mondhatni 200 fölött volt, és nem tudtam, mit tegyek. Csak azt tudtam, hogy el kell tűnnöm onnan.

Halk, keserves sírás közepette lassan felegyenesedtem. Ahogy csak tudtam szedtem a lábaimat, elég esetlenül. Többször megbotlottam, mivel szinte semmit nem láttam. Többen kérdezték meg, mi bajom, de a fülem úgy sípolt, hogy majd' megsüketültem. Hiába akartak segíteni, én csak ellöktem a kezüket. Nem bíztam már meg senkiben. Soha többet. Mi értelme van, ha úgyis átbasznak?

A 10 perces útból több, mint fél órás lett. A szemem könnyekkel volt tele, teljesen homályos volt minden. A sötétség a szívemből indult, és szétáradt mindenemben. Rengeteg jó emlékem Taehyunghoz köthető. De ahogy a jó emlékek rosszra váltanak, a lelkem utolsó része is vele hal. De nem az egész. Erre viszont csak később jöttem rá.

Könnyekkel és emlékekkel küzdve hazaértem. Szinte már járni sem tudtam, így szó szerint beestem az ajtón, és eláztattam a padlót a könnyeimmel. Halk lépteket hallottam, de minden elsötétült. Kissé megörültem. Talán itt a vég. Nem kell szenvednem tovább. Még hallottam, ahogy valaki kiabál, közvetlen mellettem, majd egy sípolás, és ennyi. Lehunytam a szememet, és élveztem a csendes sötétséget.