A Bébiszitter

58.

*Jungkook pov.*

Reggel már majdnem egy újabb rémálomra keltem volna, mikor valaki pont az arcomra simított. Pár pillanat alatt megnyugodtam, és lassan kinyitottam a szememet. Egyenesen Jimin szemébe néztem bele.

- Jó reggelt. - mosolygott rám.

- Jobbat. - fúrtam a fejemet a párnába.

- Gondolom, nem aludtál sokat. - túrt bele a hajamba.

- Nem. - csúsztam közel hozzá. - Mi van velem??

- Ne borulj ki, Kook. - próbált nyugtatni. - Majd megoldjuk.

- Hogyan? - néztem fel rá enyhén könnyes szemekkel.

- Nem tudom, de biztos kitalálunk valamit. - szorított magához. - Én majd segítek.

- Nem kell. - eltoltam.

- Ne kezdjük ezt elölről. - húzott újra magához. - Segíteni fogok, akár akarod, akár nem.

Még pár percig feküdtünk ott összebújva. Utána lementünk reggelizni. Valójában csak Jimin reggelizett, én félúton a konyha felé kimentem a kertbe. Nem volt kedvem reggelizni, és szükségem volt a friss levegőre. A hintaszékben ülve néztem a kék eget. Akadozó sóhajokkal próbáltam megakadályozni, hogy sírni kezdjek.

Negyed órán keresztül ültem ott egyedül. Már-már azt hittem, Jimin soha nem fog kijönni. De pozitívan csalódtam, mikor a kékség kilépett az ajtón. Magamban elmosolyodtam, de nem mutattam jelét, hogy örülnék a kékség jelenlétének. Jimin csak leült mellém a hintaszékre. Egyikünk sem beszélt, nem is néztünk egymásra. Akár az idős házaspárok. Nem beszélünk egymással, nem foglalkozunk egymással, de együtt vagyunk.

- Miért nem jöttél reggelizni? - törte meg Jimin a csendet.

- Nem vagyok éhes. - válaszoltam halkan.

- Tegnap még vacsorát sem ettünk. - nézett rám, amit én nem viszonoztam. - Hogyhogy nem vagy éhes?

- Nem tudom. - hajtottam le a fejemet.

- Szerintem éhes vagy. - gondolkodott el hangosan, mire odakaptam a tekintetem. - Csak nem akarsz enni, mert magad alatt vagy. Így van vagy így van?

- Nem így van! - vágtam rá azonnal. - Amint éhes leszek, enni fogok.

- Akkor most menj  be, és egyél valamit. - mutatott az ajtóra. - Vagy legalább egy banános tejet igyál. Több napja nem láttam a kezedben.

- Csak nem kívánom, ennyi. - sóhajtva felé fordultam. - Tudom, hogy aggódsz, de jól vagyok. Hidd el nekem.

- Valahogy nehezemre esik. - hajtotta le egy pillanatra a fejét. - De bízom benne, hogy nem hazudsz, és az igazat mondod.

- Az igazat mondom. - bólintottam, miközben próbáltam őszintének tűnni. - De váltsunk témát. Miért vagy idekint?

- Mert te is itt vagy. - húzta meg a vállát.

- Beteg vagy, menj vissza. - kezdtem el befelé tolni.

- Már nem vagyok beteg. - próbált megállni, de nem hagytam neki, és felemeltem őt menyasszonypózban.

- Nem baj. - felvittem a szobába, és befektettem az ágyba. - Az orvosok azt mondták, pihenned kell. - betakartam.

- De már unom! - kitakarózott, és felült. - Menjünk el valahova.

- Muszáj? - nyüszítettem.

- Ki kéne mozdulnunk.

- Halasszuk el holnapra. - győzködtem. - Most pedig pihenj. - már mentem volna ki, mikor Jimin a csuklómra fogott, és elfekve magára rántott. Nagyon meglepett, így elfelejtettem megtartani magam, ami miatt mindkettőnk orra és szája közel került egymáshoz. Éreztem a számon Jimin lélegzetvételét. Miután magamhoz tértem, feljebb toltam magam. - Ez most mi volt?

- Próbálkozás. - tarkómra fogott, és lejjebb húzott, amitől összecsuklott a kezem. - Van kedved?

- Nekem... - konkrétan bennem ragadt a szó. - Jimin, ez most...

- Értem, nem kell megmagyarázni. - elengedett.

Mellé feküdtem. - Most haragszol?

- Kellene? - kérdezte unottan.

- Majd bepótoljuk. Csak most inkább kihagynám. - simítottam felkarjára.

- Mondtam, hogy ne magyarázd. - oldalára fordult, így egyenesen a szemembe nézett. - De egy csókra nem mondhatsz nemet.

- Nem is akartam. - arcára simítottam, közelebb csúsztam hozzá, és ajkaira tapasztottam sajátjaimat.

Fél percig csak csukott szájjal csókoltam őt, majd nyelvemmel megböktem Jimin alsó ajkát, aki erre leengedte állát, így átvezettem nyelvemet a szájába. Lágyan faltuk egymás ajkait, egy idő után pedig már vadabb volt a csókunk. Szinte már véresre haraptam Jimin ajkait. Mivel elfogyott a levegőnk, elváltam a kékségtől. Ő érdeklődve nézett rám, amit én nem értettem.

- Mi az? - kérdeztem meg.

- Semmi. Csak ilyenkor általában már a nyakamat szoktad zaklatni. - húzta meg a vállát. - De nem fontos.

- Bocsánat, csak... - kezdtem bele, de nem tudtam, hogyan folytassam.

- Csak? - kérdezte, várva a folytatást.

- Semmi. - ráztam meg a fejemet. - Most már pihenj. - felültem.

- De ugye itt maradsz? - kérdezte, némi aggodalommal a hangjában.

- Egy kicsit dolgoznom kell. - vakartam meg a tarkómat. - De amint végeztem, feljövök hozzád.

- Rendben. - rendesen elhelyezkedett, és bekapcsolta a TV-t.

Hatalmasat sóhajtva mentem le a földszintre. Valójában nem volt annyi dolgom, hogy ne lehessek Jiminnel. És szerintem ezt ő is tudta. Tudom, hogy megbántottam ezzel, de abban a percben nem tudtam volna egy ágyban megmaradni vele.

Valami baj tényleg volt velem. Jiminnel rendszeres szexuális kapcsolatot éltünk, egészen egy hónappal ezelőttig. Ott valami megváltozott bennem, és azóta nem akartam lefeküdni vele. Nem azért, mert rossz vele. Valójában én sem értettem, hogy mi van. Mostanában amúgy is furán érzem magam. Többször szoktam hiányolni a nyugtatókat, és megint jönnek elő a rémálmaim. Amikor előbb érek haza, többször is szoktam sírni. Olyankor vennék be nyugtatót, de Jimin valami elképzelhetetlen helyre dugta el őket. Úgyhogy délutánonként azzal vágom ki magam a programok alól, hogy dolgoznom kell.

Leültem a konyhapulthoz, elővettem a gépemet, és dolgozni kezdtem. Nem mintha sok mindent tudtam volna csinálni. Minden elterelte a figyelmemet, és alig volt valami apró munkám. Többször néztem el a lépcső felé, hátha a kékség lejön, mondjuk megölelni. De nem jött. Úgy tűnik betartotta, amit kértem, és az ágyban maradt. Pedig olyan szívesen lettem volna vele, akár le is tepertem volna. De motoszkált bennem valami, ami ezt meggátolta.

- A francba. - fejeltem le a pultot. - Szedd össze magad, Jungkook! - megpofoztam magam, miután felemeltem a fejemet. - Nem vagyok normális.

Egy percen belül rászántam magam, hogy felmenjek az emeletre. A szobánkba nem mertem bemenni. Csak a falnak dőlve hallgattam a TV-t és Jimin sóhajait. Nagyon bántott, hogy néhány hete majdnem minden délután hazudtam neki. Egyszerűen csak féltem, hogy nem értene meg. Meg én sem tudnám elmondani, hogy kezdek visszaesni.

- Sajnálom. - suttogtam halkan. - Sajnálom, Jimin. Én szeretlek, csak rosszul mutatom ki. Azért vagyok veled keveset, mert kezdek visszaesni. De megoldom. Csak időt kérek.  - egy apró hatásszünet erejéig sóhajtottam egy kisebbet. - Jobbat érdemelsz nálam. Sokkal jobbat.