A Bébiszitter

39.

*Jungkook pov.*

Pár percen belül már semmimet nem éreztem, annyira fájt már minden. Nem bírtam abbahagyni a rángatózást. Hamar kellett volna segítség, vagy itt helyben meghalok. Próbáltam kiabálni, de nem jött ki hang a torkomon. Levegőt is alig kaptam. Úgy nézhettem ki, mint akinek rohama van.

- Kook, figyelj... - jött be Jimin a szobába, de mikor meglátott, félbehagyta a mondandóját, és hozzám rohant. - Mi van veled? Mi történik?

Mivel nem válaszoltam, ő kirohant. Egy perc sem telt bele, már vissza is tért. Egy fehér színű valamit próbált beadni a számba, de nem tudtam bevenni, nem nyílt a szám. A szőke rám mászott, hátamra fordított, és lefogott. Szorításának hála kissé alábbhagyott a rángásom, de nem tűnt el teljesen. A fiú a szájába vette a fehér valamit, majd ajkaimra hajolt. Nyelvével együtt megéreztem a tárgyat is a számban. Lassan lenyeltem, amitől minden mocorgásom abbamaradt, én pedig próbáltam viszonozni a csókot, de a szőke nem hagyta. Elvált tőlem, én pedig bűnbánóan néztem a szemébe.

- Köszönöm. - suttogtam a lehető leghalkabban, de biztosan hallotta.

- Mi történt veled az előbb? Nagyon megijesztett. - nézett aggódóan a szemembe.

- Nem tudom. - sóhajtottam. - Talán a túl sok gyógyszer, de nem biztos.

- Túl sok gyógyszer? Mit műveltél magaddal az elmúlt 3-4 órában? - csapott ingerülten a vállamra.

- Sajnálom. - súgtam, és lesütöttem a szemem. - Még egyszer nem fordul elő.

- Nem haragszom rád. Csak nagyon aggódtam. Rossz volt így látni. - lehajtotta a fejét.

- Már semmi bajom. Látod, jól vagyok. - mosolyogtam rá biztatóan.

- Látom, látom. De többet ezt ne csináld. Félelmetes volt.

- Tudom, nekem is. Szerencse, hogy feljöttél. Életmentő vagy. - finoman a derekára simítottam. - Befejezhetnénk azt a csókot?

- Tetszett a gyógyszerbeadós csókom? - nevetett aranyosan.

- Igen, nagyon. Minden csókodat imádom, csak mindig abba kell hagynunk. - lehúztam magamhoz. - Kérlek.

- Ha szeretné...-

Nem hagytam, hogy befejezze. Mohón tapadtam dús, kívánatos ajkaira. Nyelvemet hamar átvezettem a szájába, és csak mohóbban csókoltam. Egy percen belül a szőke átvette a dominanciát, és egy lassabb tempót vett fel. Nem annyira örültem a lassú tempónak, de így legalább tovább bírjuk szusszal. A mohó 3 perc helyett lassú 5-6 perc lett. Több is lett volna, ha a szőke nem hagyja abba. Nyafogva néztem rá, miután felegyenesedett.

- Én még bírtam volna. - nyafogtam.

- Én is. - leszállt rólam, és mellém feküdt.

- Akkor miért hagytad abba?

- Megérdemled. - mosolygott rám ártatlanul.

Feléfordultam. - Ha bocsánatot kérek, akkor folytathatjuk?

- A csókolózáshoz nem kell engedély. - nézett rám nagy szemekkel, mire közel hajoltam, hogy megcsókoljam, de csalódnom kellett. A szőke visszatolt a helyemre, mire elkenődtem. - De ahelyett, hogy bocsánatot kérsz, inkább hagyhatnád, hogy segítsek neked.

Újra elkomorodtam. - Mivel kapcsolatban?

- Veled, az életeddel kapcsolatban. - nézett rám már inkább aggódóan.

- Nem kell segítened. Bírom. - átfordultam a másik oldalamra.

Több percen át egyikünk sem szólalt meg. Se én, se a szőke. Egyikünk sem ment sehova. Később a szőke vette a bátorságot, és átlendítette a kezét a derekamon. A pulzusom kissé megugrott, de nem mutattam jelét, hogy élvezném a törődést. A fiú belefúrta a fejét a tarkómba, és adott a területre egy kicsi, harmatgyenge puszit.

- Tudom, hogy bírod. - suttogta a nyakamra, amitől kirázott a hideg. - De nem tarthatod örökké magadban. És egyedül nem biztos, hogy még sokáig bírod. De ha elmondod, és tudok segíteni, sokkal tovább fogod bírni. Érted, mire gondolok?

- Értem, és kedves, hogy aggódsz. - visszafordultam hozzá. - Szóval elmondok mindent.

- Tényleg? - felcsillant a szeme.

- Tényleg. - sóhajtva felültem. - Mit akarsz először hallani?

Ő is felült. - Mindent tudni akarok. A gyerekkorodat akarom hallani először.

- Belevágunk a közepébe, értem. - sóhajtottam még egyet.

- Nem kell elmondanod, ha mégsem szeretnéd. - fogta meg a kezemet.

- De kéne. - nem tudtam rá vezetni a tekintetemet, ezért csak a kezem által gyűrögetett takarót bámultam. - Szóval...-

- Várj! Ne kezd el, amíg nem nyugszol meg. Előbb nyugodj meg, csak utána kezdj bele. Úgy majd könnyebb lesz. - mosolygott rám biztatóan.

- Szóval... - kezdtem bele, miután összeszedtem magam. - Kezdetben olyan életem volt, mint más gyerekeknek. Boldog voltam, szerető szülőkkel. Aztán egy idő után valami megváltozott. Apa egyre kevesebbet volt otthon, és mikor hazaért, mindig pia szaga volt. Én nem mondtam semmit, de minden este végighallgattam, ahogy anyával veszekszik. Párszor néhány ütést is hallottam, amitől mindig elsírtam magam. Viszont nap közben anya mindig mosolygott, és valamivel mindig a kedvemre tett, pedig tudta, hogy végighallgattam az egészet. Egyszer szóvá tettem neki, hogy tudok mindenről. Ezzel mindketten közelebb kerültünk egymáshoz. Mikor ketten voltunk, mindig kibeszéltük magunkat, jókat nevettünk, megvigasztaltuk egymást. Mikor apám megtudta, hogy mindenről tudok, és anya mellett állok, én is ugyan annyi verést kaptam tőle, mint anya. Néha még többet is. De nem izgatott. Inkább anyával foglalkoztam, neki több segítség kellett. 14 éves koromban anya belehalt a sok bántásba, amit ő és én kaptunk. Apám mondhatni egyáltalán nem gyászolt, de engem nagyon kiborított. Főleg, mikor egyik napról a másikra betoppant egy nő az életembe, és ő apám mellett állt. Azt mondták, hogy csak egy csalódás vagyok. Mindketten vertek még egy évig, majd apám 15 éves koromban kitett a házból. Nem volt hova mennem, így pár napig az utcán éltem, mikor a nagymamám befogadott. Végül végig ott maradtam, amíg meg nem halt, de nem tudtam eladni a házat, így bármilyen meglepő, most is ott lakom. De Tae végig mellettem volt, és segített mindenben.

- Kook... - szorosan magához ölelt, amit könnyezve viszonoztam. - Sajnálom.

- Ne sajnáld, nem a te életed. - elengedtem, és kissé erőszakosan töröltem le a könnyeimet.

- Ne legyél ilyen erőszakos. - lefogta a kezemet. - Mehetünk tovább vagy várjunk kicsit?

- Mehetünk tovább. - sóhajtottam. - Mit akarsz még tudni?

- A gyógyszerek? - nézett rám félve.

- Oh... Hát azt akkor kezdtem, mikor anya meghalt. Először csak nyugtatókat szedtem, aztán apám miatt fájdalomcsillapítót. Mikor kitettek, és a mamámhoz mentem, egyre több mindent szedtem szedni, és alig ettem valamit. A mama próbált ebben megakadályozni, de nem tágítottam, csak jobban túlzásba estem. Sok rémálmom volt, így kerestem pszichológust, aki a erre csak több gyógyszert írt fel, amiket készséggel szedtem is. Sokszor volt ilyen rohamom, mint az előbb, de sikerült túltennem magam. Azóta is folyamatosan gyógyszereket szedek, néha túlzásokba esve, de a rémálmok azóta sem múltak el. Még az is megeshet, hogy több lett, mint volt.

- Tényleg túlzásba viszed. De majd én segítek ezt leküzdeni. Majd nem lesznek több rémálmaid, és minden rendben lesz. - rám mosolygott. - Elhiszed ezt nekem?

- Elhiszem, köszönöm. - szorosan hozzábújtam, mint egy kisgyerek az anyjához, ő pedig átölelt.

A mai napunk nem telt mással, csak ölelkeztünk, és filmeket néztünk. Jól esett, hogy valaki végre törődött velem. De tudtam, hogy ebbe sem élhetem bele magam nagyon, mert ki tudja, mivel árulnak el újra.

_____________________________

Sziasztok!
Talán ennek a zenének a refrénje fejezi ki a legjobban Jk ebben a részben lévő érzéseit. (Egyik kedvenc magyar zeném, talán nektek is tetszik)
Remélem a részek is tetszenek! Ez a mostani kicsit szomorú lett, de nekem tetszik.