A Bébiszitter

62.

*Jungkook pov.*

2-3 órán belül odaértünk az úti célunkhoz. Mivel Jimin kirándulni akart, ezért egy-két kilométerrel a kilátó előtt megálltam egy parkolóban. Jimin szinte meg sem várt, csak kipattant, felvette a hátizsákját, és el is indult. Nekem kellett visszahúzni.

Amint összeszedtem én is a cuccomat, elindultunk felfelé a "hegyen". Én próbáltam lassan menni, kisebbrészt nézni akartam a tájat, nagyobbrészt nem akartam az első fél kilométeren elfáradni. De ez befuccsolt, mert a kékség úgy ment felfelé, mint egy versenyautó.

- Jungkook, nem jössz? - fordult hátra, miközben már 10 méterrel előttem járt.

- De, csak lassan. - kiáltottam vissza.

A kékség lelassított, és felvette velem a tempót. - Nem bírod a tempót?

- De bírom. Csak nem 500 méter után akarok kipurcanni. Meg mellékesként a táj is szép. - néztem körbe.

- Azért jöhetnél gyorsabban. - újra begyorsított. - Lehagynak a csigák.

- Ezt most visszakapod! - elkezdtem rohanni felé. Ő megpróbált elrohanni, de gyorsabb voltam, és utolértem. Hátulról a derekára fogtam, és feltettem a nyakamba.

- Kook, tegyél le! - kapaszkodott meg állam alatt. - Le fogok esni.

- Miért esnél le? - néztem fel rá, mire ő sikkantva próbált megkapaszkodni bennem. - Vigyázok rád, ne aggódj.

- Nem aggódom. - kezdte piszkálni a hajamat, miután sikerült rendesen megkapaszkodnia.

Az út felén keresztül Jimin a nyakamban ült. Páran hülyének is néztek. De egy idő után le kellett vennem a nyakamból, mert teljesen elfáradtam. Jimin persze kicsattant, szóval karon fogva kezdett húzni felfelé. Vagy ötször rászóltam, hogy lassítson, de mint halottnak a csók.

- Jimin-ah! Kérlek lassíts. - lihegtem a mondat minden szavát.

- Mindjárt ott vagyunk, bírd ki. - húzott közelebb magához.

- Csak egy percet kérek. - elhúztam a kezem.

- Miben fáradtál el ennyire? - lépett mellém. - Én még bírom.

- Igen, de te nem cipeltél fel valakit a fél hegyre. - néztem rá lihegve.

- Egy szóval nem mondtam, hogy vigyél fel. - bokszolt gyengén a vállamba. - Gyere, csak 100 méter van felfelé. - nyújtotta nekem a kezét.

- Francba. - megfogtam a kezét. - Menjünk.

5 perc alatt sikerült megtennünk azt a 100 métert. Amint felértünk a kilátóhoz, én ki akartam feküdni a fűben. Jimin persze ezt sem hagyta, hanem felhúzott a földről, mielőtt leültem volna, és elkezdett a kilátó lépcsőjén felfelé húzni. Én inkább nem is szóltam semmit, csak mentem utána. Amint felértünk, én ledobtam magam az egyik sarokba. A kékség csak odajött hozzám, és leült mellém.

Miután mindketten kifújtuk magunkat, felálltunk, és a tájat kezdtük nézni. Nagyon szép volt, talán több 1000 kilométerre is elláttunk. Jimin ragyogó szemekkel nézte a tájat, akár meg is vakulhattam volna, ha a szemembe nézett volna. Meg is akadt rajta a szemem. Olyan gyönyörű volt. Sosem láttam még nála szebbet.

A kékség lassan rám nézett. - Minden oké? - kérdezte mosolyogva.

- Igen. - bólintottam szintén mosolyogva. - Minden tökéletes. - karoltam át a derekát.

- Akkor a tájat bámuld helyettem. Az tökéletesebb. - nézett vissza.

Szorosan magamhoz húztam. - Nálad nincs tökéletesebb. És még ez a szó sem fejezi ki pontosan azt, amit én most látok. - fogalmaztam meg rosszul.

Elnevette magát. - Édes vagy. - vállamra hajtotta a fejét.

Nem válaszoltam semmit, csak mosolyogva nyomtam egy puszit kék tincsei közé. Olyan imádni való volt. Minden bajom el is múlt a közelében. Kivéve azokat a pillanatokat, mikor úgy éreztem, figyelnek. Sajna most is ez volt, de nem mertem hátranézni, mert úgy éreztem, így van. Kisebb megnyugvásomra Jimin is észrevette, hogy valami nem stimmel velem.

- Minden rendben? - nézett fel rám.

- Aha. - bólintottam zavartan.

- De úgy nézel ki, mint akinek pánikrohama van. - tette kezét a mellkasomra. - Őrült gyors a szívverésed. Biztos jól vagy?

- Valahogy úgy érzem, hogy figyelnek. - néztem el valamerre.

- Nincs itt senki. - nézett mögénk. - De hazamehetünk.

- Nem kell. - vettem fel magamra egy bizonytalan mosolyt.

- Tehetek valamit? - nézett rám aggódóan.

- Talán. - magam elé húztam, és szorosan öleltem át a derekát.

- Ezt biztos itt kéne? - nézett hátra rám.

- Te mondtad, hogy nincs itt senki. - adtam puszit az arcára. - Zavar ez így?

- Nem. - mosolygott rám. - Ha ez megnyugtat, akkor nyugodtan csináld.

- Köszi. - bújtam bele a nyakába.

- Jobban vagy? - kérdezte meg pár perc múlva.

- Már igen. - elvettem a fejemet a nyakából. - Köszönöm.

- Dehát nem tettem semmit. - nézett hátra rám.

- De itt voltál velem. Ez mindig segít. - adtam neki egy rövid csókot.

- Jungkook. - szólalt meg, miután befejeztem ajkai zaklatását.

- Mit szeretnél? - mosolyogtam rá.

Közelebb hajolt. - Nagyon szeretlek. - adott egy puszit a számra.

- Én még jobban.

Voltunk még ott egy órát, aztán elindultunk valamerre. Lefelé sokkal könnyebb volt menni, és kevésbé fáradtam el. Jimin viszont már annál inkább. Szinte az egész napunkat kirándulással töltöttük, nem csoda, hogy kipurcant. A végén úgy kellett betennem őt a kocsiba. A hazafele úton végig csukva volt a szeme. Állításai szerint végig ébren volt, de nem sok dologra reagált.

Otthon kivettem őt a kocsiból, és lassan bevittem. A bejárati ajtó kinyitásával volt egy kis bajom az alvó Jimin miatt. De meg tudtam tartani fél kézzel is, és sikerült kinyitnom az ajtót. Bent felvittem a kékséget a szobánkba, lefektettem, aztán lementem vacsorát csinálni magamnak.

Vacsi után gyorsan lefürödtem, és bebújtam Jiminhez. Édes volt. Konkrétan az arca a párnába volt fúrva. Semmit nem láttam az arcából. Azért óvatosan elfordítottam a fejét, hogy ne fulladjon bele a párnába. De ahogy ezt megtettem, ő fél perc alatt kinyitotta a szemét.

- Bocsi, felkeltettelek? - söpörtem ki tincseit a szeméből.

- Nem tudom. - morogta, szinte alig értettem. - Mit csináltál az előbb?

- Kivettem az arcodat a párnából, hogy ne fulladj meg. - nyomtam egy puszit a homlokára.

- Kösz. Fel se tűnt. - belesóhajtott a párnába.

- Aludj nyugodtan. - magamhoz öleltem. - Jó éjt.

A kékség csak hümmögött egyet. Megértem, hogy nem akart beszélni, a helyében én sem szólaltam volna meg.

Amíg a kékség azonnal elaludt, addig én csak őt néztem. A kislámpát elfelejtettem lekapcsolni, így az arca minden milliméterét láttam. Aranyos volt ilyen fényben, de az én szememet majdnem kiégette a fény. Nagy nehezen sikerült is lekapcsolnom a lámpát. A nagy sötétbe nem tűnt fel, hogy Jimin meredten bámul engem. Csak később, miután hozzászokott a szemem a sötéthez.

- Miért bámulsz így? - kérdeztem furán nézve.

- Semmi fontos. - belebújt a mellkasomba, és elaludt, mielőtt bármit kérdezhettem volna.