A Bébiszitter

59.

*Jungkook pov.*

Egy sóhaj után visszaindultam a földszintre. A lépcső szélén viszont a csuklóm után kaptak. Azonnal megálltam minden mozgásomban, és még levegőt sem vettem. A lehető leglassabban fordultam meg.

- Ne menj le. - kérlelt halkan Jimin.

- Dolgom van. - préseltem össze ajkaimat.

- Hallottam mindent. - jelentette ki, mikor már léptem volna le.

Lehajtottam a fejemet, egy sóhaj kíséretében. - Ne haragudj.

- Jungkook, emiatt nem haragszom. - húzott vissza. - Velem is volt már ilyen, nem egyszer. Csak nem értem, hogy miért nem mondtad el.

- Én csak... féltem, hogy nem értenél meg. - húztam el a kezem, és felkaromra fogtam.

- Miért ne értenélek meg? Pontosan tudom, min mész most keresztül. Csak egy baj van. - gondolkodott el.

- Mi? - szipogtam egyet, mintha sírnék.

- Hogy most megint ott tartunk, mint fél éve. - értetlen nézésemre folytatta. - Látni rajtad a bajt, de nem kérsz segítséget. Mert azt hiszed, egyedül is megoldod.

- Így is van. - suttogtam.

- De nem oldod meg. - rázta meg aggódóan a fejét. - Teljesen szétestél. Hagyhatnád, hogy segítsek. - közelebb lépett, és felemelte a fejemet. - Kérlek, Jungkook.

Nagyon szégyelltem magam. Nem mertem Jimin szemébe nézni. Láttam rajta, hogy aggódik értem. Jiminnek igaza volt, nagy szükségem lett volna a segítségre. Belegondoltam, hogy segítség nélkül talán egy depressziós pszichopata leszek. Nem akarok így járni. Nagy nehezen bólintottam egyet.

- Köszönöm. - magához szorított. - Egy-két hónapon belül jól leszel.

- Bárcsak így lenne. - motyogtam, miközben viszonoztam az ölelést.

- Most pedig - elengedett - mesélj.

- Mit meséljek? - húztam meg a vállamat. - Már mindent tudsz rólam. - megint nem tudtam a szemébe nézni, amiből látható volt, hogy hazudtam.

- Hazudsz. - jelentette ki, mire sóhajtva bólintottam. - Kezdjük ott, hogy befejezed a hazudozást, és az igazat mondod el nekem.

- Sajnálom.

- Nem fontos. - rázta meg a fejét. - Erre a beszélgetésre még később visszatérünk. Váltsunk témát.

- Elviszlek valahova. - ajánlottam fel, már egy kisebb mosollyal az arcomon.

- Fél órával ezelőtt nem akartál menni sehova. - döntötte oldalra a fejét.

- Minden percben változik a hangulatom. Most meggondoltam magam.

A kékség erre elmosolyodott. - És hova akarsz vinni?

- Én sem tudom. - gondolkodtam el.

- Nem megyünk megint a parkba? - kezdett tapsikolni.

- Nem untad meg? - tettem fel egy másik kérdést.

- Most viccelsz? - engedte le a kezeit. - Ott volt az első randink. Sosem unnám meg. Te már unod?

- Nekem mindegy, hova megyünk. Csak te is legyél ott. - simítottam felkarjára.

- Felőlem menjünk.

- Akkor futás öltözni. - betoltam őt a szobába.

- De mit vegyek fel? - állt meg tétlenül a szekrény előtt.