A Bébiszitter

52.

*Jungkook pov.*

Reggel kiabálásra keltem. Egy pillanatra azt hittem, képzelődök. Az elmúlt pár hónap alatt csak Jiminnel kiabáltunk párszor, azt is általában a szex miatt.

Kinyitottam a szememet, és az ajtó felé fordultam. Be volt csukva, de így is lehetett hallani a kiabálást. Jimin hangját ki tudtam venni, de a másik személyét nem. Kimásztam az ágyból, és fagyoskodva lementem. A konyha előtt elbújtam a fal mögött, és onnan hallgatóztam. Továbbra sem tudtam, ki a másik személy. Egy pár percig hallgatóztam. Ám ekkor elcsattant egy pofon. Azonnal beléptem a konyhába.

Jimin az arcát fogta könnyezve. Előtte pedig egy nő állt. Annyira ismerős volt. De nem tudtam felismerni hátulról. Ám, mikor Jimin tekintete miatt megfordult, egyből rájöttem, ki az. Jimin anyja.

- Maga meg mit keres itt? Honnan tudta, hol lakom? - kérdeztem meg a nőtől.

- Vannak kapcsolataim. - tette csípőre a kezét.

- És mit akar itt? - tettem karba kezem.

- Elviszem a fiamat.

- Tessék?? - akadtunk Jiminnel egyszerre.

- Anya, nem vihetsz el. Én itt vagyok boldog. - mellém állt, és átkarolta a derekamat. - Én Jungkookkal vagyok boldog.

- Ugyan, mit tudsz te a boldogságról? - akadékoskodott a nő.

- Többet, mint te! Születésem óta egyedül élsz. - vágott vissza Jimin.

- Hogy van képed? - pofozta volna meg, de Jimin elé álltam, így én kaptam pofont.

- Kook, ne! - szólt Jimin a hátam mögül.

- Takarodjon a házamból. - szóltam nyugodt hangon.

- Most ki akar dobni? - illegette magát a nő.

- Igen. - válaszoltam. - Menjen innen, és meg ne lássam itt többé.

A nő állát felszegve ment az előszobába, felkapkodta a cuccait, és kilépett a házból.

Jimin felé fordultam. - Jól vagy? Nagyon piros az arcod.

- Csíp egy picit, de jól vagyok. És te?

- Alig éreztem. - vontam meg a vállam. - De azért mossuk meg az arcodat, jó?

Miután megkaptam a helyeslő bólintást, gyengéden Jimin kezére fogtam, és felhúztam a fürdőbe. Egy tiszta törölközőre engedtem egy kis hideg vizet, azt pedig a kékség arcára tettem. Abban a pár percben Jimin szemét pásztáztam. Olyan mélyek voltak, el sem akartam szakadni tőlük.

Egy idő után sikerült máshova néznem, és elvettem Jimin arcáról a törölközőt. A kékség kérésére a saját arcomat is megmostam, csak utána mentünk le a konyhába.

- Hogy került ide anyád? - kérdeztem meg reggelizés közben.

- Fogalmam sincs. Nekem is ez volt az első kérdésem, mikor megláttam a konyhában.

- Ezt meg hogy érted? - állt meg a müzlivel teli kanál a kezemben.

- Reggel, mikor felkeltem, te mintha könnyeztél volna kicsit, ezért... - félbe szakítottam.

- Könnyeztem? - néztem értetlenül.

- Erre majd visszatérünk, ha befejeztem. - vetett felém komoly pillantást. - Szóval lejöttem, hogy csináljak neked reggelit, de mikor beléptem a konyhába, anya már itt volt.

- Értem. - finoman a combjára simítottam.

- Térjünk vissza rád. - kérdezett rá. - Miért sírtál?

- Én honnét tudjam? Aludtam. - rántottam meg vállaimat. - Talán rémálmom volt.

- Megint?

- Mostanában alig van. - vallottam. - Kigyógyultam.

- De nem teljesen. - combján lévő kezemre fogott. - És engem ez zavar.

- Miért zavar? - váltottam halkabb hangnemre. - Mindenkinek van rémálma.

- De nem annyi, mint neked. - halkult el ő is. - Ez még így sem normális.

- Jimin, eddig minden kérésedet teljesítettem. - elhúztam a kezem. - És kell valami, ami emlékeztet a múltra.

- Miért akarsz rá emlékezni? - felállt a székről. - Hisz te mondtad, hogy szörnyű életed volt. Én próbálok veled mindent elfelejtetni, de nem hagyod. Minden hülye emléket meg akarsz tartani.

- Voltak jó pillanataim is. - én is felálltam. - És mindig kell valami, ami emlékeztet a múltra. Hogy ne felejtsem el, ki voltam. Hogy így tudjak alakítani a jövőmön. Érted? - megfogtam mindkét kezét. - Értékelem, hogy segíteni akarsz, de nekem jó így is. Megérted, ugye?

- Persze, megértem. - bólintott. - Csak mindig a legjobbat akarom neked.

- Tudom. De nekem te vagy a legjobb. - összekulcsoltam az ujjainkat. - Elég, ha te itt vagy. Akkor én már boldog vagyok.

Nagy vallomásommal elpirítottam Jimint. Csíkká préselte ajkait, és lehajtotta fejét. Elmosolyodtam aranyosságán, de nem tettem semmit. Vártam, hogy magától nézzen vissza rám.

Végül tényleg felnézett rám. Arcocskája már nem volt olyan vörös, de látszott rajta, hogy kicsit még zavarban van. Hogy fokozzam kicsit zavartságát, egyik kezemmel elengedtem övét, és finoman derekára fogtam. Óvatosan közelebb húztam magamhoz.

- Van kedved táncolni kicsit? - kérdeztem, és már tettem volna meg a következő mozdulatot. De a kékség nem hagyta.

- Én nem tudok táncolni. - hajtotta le a fejét.

- Ez olyan, mint az első csók. A másik mozdulatait követve egy idő után belejössz. - tettem felé egy lépést. - Csak kövess engem. És bízz bennem. - suttogtam utolsó szavaimat.

A kékség bólintott párat. Lassan elkezdtem Jiminnel oldalra hintázni. Miután láttam a szemében a bátorságot, tettem pár lépést. Ezzel elértem, hogy körbe-körbe forogjunk. Amíg Jimin a lábunkat nézte, addig én a tekintetét kerestem. Amint a szemembe nézett, egy lágy csókot kezdeményeztem. Behunyt szemekkel élveztem a kékség mézédes ajkait. Már nyelvem is átkerült a szájába, de nem siettem el. Mindig jobban élveztem a lassú, romantikus csókokat. Azokban éreztethettem Jiminnel, hogy mennyire szeretem őt.

Negyed órányi táncolás után magamhoz öleltem a kékséget. Ölelésem közben alig érezhetően hintáztam vele oldalra, és a hátát simogattam.

- Szeretlek Jimin-ah. - suttogtam a füle mellett.

- Én is téged, Jungkook-ah. - gyengéden karolta át a nyakamat. - Ez most jólesett.

- Hogy érted? - apró puszit adtam a vállára.

- Valahogy megnyugtató volt. Az apró gesztusokban érezhető a szeretet és törődés.

- Ezt próbálom éreztetni veled. - szemébe néztem.

- Jó úton jársz. - csókot nyomott a számra.

- Most már csináljunk valami tartalmasat. - váltottam témát.

- Ez épp elég tartalmas.

- Te tényleg boldog vagy velem? - váltottam témát újra.

- Hogy érted ezt?

- Anyádnak azt mondtad, velem boldog vagy. - emlékeztettem. - Tényleg így van?

- Naná. Sosem voltam még ilyen felhőtlenül boldog. Ez te miattad van. Ha te nem jössz, én sosem jutok el idáig. Talán egyikőnk sem. - egy pillanatra lehajtotta a fejét. - De valahogy mégis sikerült. És ezért hálával tartozom neked.