A Bébiszitter

26.

*Jungkook pov.*

Csendben ültünk egymás előtt Taehyunggal. Rá se mertem nézni. Le akartam rohanni Jiminékhez, hogy ne legyen köztük semmi. Tae eléggé rám ijesztett az előző meséjével, és belegondoltam, mi van ha tényleg megtörténik.

- Tudtam, hogy szereted.

- De nem kellett volna ezt elmondanod. Mi lett volna, ha az egyest választom?

- Ugyan ez, csak Liam helyett te lettél volna benne.

- Miért kellett akkor rám ijeszteni? - tártam szét a karjaimat. - Muszáj lemennem megnézni, mit csinálnak. - indultam volna, de Tae visszarántott.

- Maradsz! Csak filmet néznek.

- Azért jöttem fel, mert ott nyalakodtak, és nem bírtam se nézni, se hallgatni.

- Elhiszem. De akkor sem csinálnak semmit.

- Honnan tudod? Nem vagy ott. - visszaültem a párnámra, és idegesen a hajamba túrtam.

- Csak tudom, ez rám tartozik.

- Tae, megbeszéltük, hogy nem titkolózunk.

- Tudom, de megígértem, hogy nem mondok senkinek semmit. Majd megtudod te is. Addig is elviszlek valahova. - felállt. - Gyere, lustaság.

- Minek?

- Mióta nem voltál kint?

- Tegnap voltam.

- A fűben fekvés nem számít. Gyere már! - felhúzott az ágyról.

Lementünk a földszintre. Láthatóan Jiminék közt tényleg nem történt semmi, amitől kicsit megnyugodtam. Már majdnem kiléptünk az ajtón, mikor a szőkeség utánunk szólt:

- Hova mentek?

- Nem bárba. - válaszolt haverom. - Később jövünk. - ezzel csuklón fogott, és kirángatott a házból. Belökött a kocsijába, és elindultunk. Nem csodálnám, ha azt hitték volna, hogy Tae elrabolt.

- Hova viszel?

- Megtudod.

- Ugye nem apámhoz viszel, mert akkor kinyírlak?!

- Dehogy. Én is utálom apádat. - vett egy bal kanyart, mire felkenődtem az ablakra.

- Én nem utálom apámat, csak nem akarom látni, se találkozni, se beszélni vele. - kinéztem az ablakon, és teljesen ismeretlen környezetet láttam. - Azt a rohadt, te meg hová viszel?! Elrabolsz, vagy mi?

- Dehogy. Nem ismerős?

- Jártam már itt?? - néztem rá döbbenten.

- Igen, de ha most nem ismerős, majd később rájössz. Addig csak nézegess kifelé.

Sóhajtva kinéztem az ismeretlen tájra. Nem tudtam elképzelni, hogy én már jártam itt. Seoul kurva nagy, a felét még nem is láttam.

Kocsikáztunk még egy darabig, mikor Tae megállt egy erdőnél. Kiszálltunk mindketten, és barátom megindult, én meg követtem. Végig partnerem nyomában voltam, nem akartam lemaradni, máskülönben elveszek. Fura tekintettel nézegettem körbe-körbe. Nem kedveltem az ilyen meglepetéseket. Hiába kérdezgettem Taehyungot, nem mondott semmit. Egyre csak haladtunk befelé az erdőben, és egyre az volt az érzésem, hogy el fogunk tévedni, és itt halunk meg.

- Tae, mikor érünk oda?

- Mindjárt, nyugodj már le.

- Tudod egyáltalán, merre jöttünk?