A Bébiszitter

57.

*Jungkook pov.*

Otthon egyből lefektettem Jimint az ágyba. A kékség ellenkezett egy kicsit, mivel nem akart aludni. Ezért megegyeztünk, hogy tévézhet, de maradjon az ágyban, és pihenjen. Ezt elősegítve vittem fel neki teát. Én is befeküdtem a kékség mellé, és összebújva néztünk valami sorozatot. Mindkettőnknek jól esett csak így pihenni a fárasztó hétköznapok után.

Mire két részt megnéztünk a sorozatból, Jimin már elaludt. Nekem sajnos nem sikerült. Én is fáradt voltam, de valahogy elkerült az álom. Csak Taehyung utolsó mondata járt a fejemben: "Nem hagyom, hogy véget érjen a barátságunk". Nagy valószínűséggel ez nem hagyott aludni. Nagyon nyomasztott, hisz én sem akartam, hogy vége legyen ennek a barátságnak. De már vége van. Nem én árultam el őt. Hanem pont fordítva. Ő árult el engem.

Néhány óra múlva még mindig nem aludtam. Magányosnak éreztem magam, ezért arra gondoltam, felkeltem a kékséget. Amúgy is beszélnünk kéne. Finoman megsimogattam az arcát. Erre pár percen belül fel is keltettem.

- Mit akarsz? - morogta a nyakamba.

- Beszélnünk kell. - adtam választ halkan.

A kékség azonnal felkapta a fejét. - Miről? Ugye nem szakítani akarsz?

- Dehogy, nem tudnám megtenni! - nyugtattam azonnal.

- Akkor miről? - kérdezte már nyugodtabban.

- Tudod, az elmúlt egy hónapban kicsivel többet veszekedtünk, mint amennyit kellett volna. - kezdtem bele, mire a kékség csak bólintott elismerően. - És hát ezt kéne megbeszélnünk. De úgy, hogy most ne vesszünk össze.

- Én is tisztában vagyok vele, hogy sokat veszekszünk. De szerintem ez normális.

- De mi majdnem minden nap veszekedtünk. - ellenkezdtem nyugodt hangon, ami engem is meglepett.

- Tudom. - bólintott. - De egy idő után, biztos jobb lesz. Ha jobban egymásra hangolódunk, akkor sokkal kevesebbet fogunk veszekedni. Szerintem nem kell emiatt aggódni.

- Van ebben valami. - gondolkodtam el elismerve a kijelentést.

- Akkor ezt tisztáztuk? - érkezett a kérdés, ami kizökkentett a gondolataimból.

- Igen. - adtam egy puszit a szájára, és visszahúztam magamhoz.

- Most már aludj te is. - suttogta a nyakamba, ami kellemesen csiklandozta a bőrömet.

- Nem tudok aludni, de te aludj nyugodtan. - halkultam el én is.

- Miért? - emelte rám gyönyörű szemeit. - Bánt valami?

- Nem. Nem lényeges. - húztam meg a vállamat.

- Kook. - nézett rám komolyan. - Ezt megbeszéltük már párszor.

Sóhajtottam. - A kórházban találkoztam Taehyunggal. Hozzád jött eredetileg, de elküldtem. Nem akartam, hogy ott legyen. Aztán mikor el akartam menni, visszatartott, és azt mondta, nem hagyja, hogy vége legyen a barátságunknak. - fejeztem be a sztorit.

- És te erre mit mondtál?

- Hogy már vége van. Aztán bementem hozzád. - húztam meg kicsit a vállamat. - De nem fontos, az már a múlt.

- Ne így gondolj rá. - támaszkodott meg alkarján. - Talán már tényleg megbánta, és hiányzol neki. Neked nem hiányzik?

Pár pillanatra bennem akadt a szó. Ki sem fújtam a levegőmet. Én is felkönyököltem. Elgondolkodtam kicsit a válaszon. Nekem is hiányoztak a régi, felhőtlen beszélgetéseink, de már nem tudnék úgy viselkedni Taehyunggal, mint azelőtt. Nagyon megbántott, egy hónapig ki sem akartam mozdulni. Minden a srácra emlékeztetett. Emlékszem, mikor Jimin áthívta, hogy megbeszéljük ezt, én meg kiborultam. Már csak a srác puszta említése is rossz érzéseket keltett bennem.

- Jungkook, figyelsz? - rázott meg gyengén Jimin.

Megráztam kicsit a fejemet. - Bocsánat, mi is volt a kérdés?

- Hogy neked nem hiányzik-e Tae? - ismételte el.

- Nem tudom. - gondolkodtam el újra.

- Akkor erre később visszatérünk. - elfeküdt, és egyből magával rántott. - Most pedig aludj.

- A kedvedért megpróbálok. - szorítottam őt magamhoz.

- Ne szomorkodj. - helyezte pici mancsát tomboló szívemre a kékség. - Minden jobb lesz majd egy kis idő után.

Elismerően hümmögtem egyet. Nem nagyon akartam beszélni. Lefoglaltak a gondolataim, és, hogy le akartam nyugtatni a szívemet, ami sajnos nem sikerült. A gondolataim miatt az egyre csak gyorsult. Abban a pillanatban valamilyen oknál fogva nagyon kívántam pár pirula nyugtatót. De mély levegőkkel sikerült elnyomnom magamban az érzést, és lassan el is aludtam.

Az éjszaka alatt többször keltem fel. Rengeteget forgolódtam, félő volt, hogy lelököm Jimint az ágyról. A sokadik rémálmom után lihegve ültem fel az ágyon. Nem is értettem, mi van velem. Több hete nem volt rémálmom, most pedig ez volt kb. már az ötödik. Mindemellett a mellkasom is szúrni kezdett kicsit egyrészt a rémálmoktól, másrészt a 180-as pulzusom miatt. A fájdalom miatt sírni kezdtem, de nem úgy, mint egy normális ember. Sírásom közben pszichopataként kezdtem el nevetni. Azzal sem foglalkoztam, hogy erre Jimin biztosan felkel.

- Kook, te nevetsz ilyen furán? - érkezett az álmos kérdés a párnák közül. A kékség lassan felült, de szerintem sokkot kapott a viselkedésemtől. - Kook, jól vagy?

- Nem! - néztem rá nevetve, patakokban folyó könnyekkel.

- Fejezd ezt be, nagyon ijesztő vagy. - hátamra simított. - Mi baj van?

Nem válaszoltam semmit. Úgy nevettem, mint aki ki akar nyírni valakit. Könnyeim teljesen eláztatták a pólómat és a takarót. A nevetésből pár percen belül üvöltő sírás lett. Ujjaimat a hajamba vezettem, és erősen megtéptem. A mellettem ülő Jimin azt sem tudta, mit csináljon. A beszéddel vagy az öleléssel semmire nem ment volna. Nem csoda, hogy csak ült mellettem az arcomat tanulmányozva, hátha leolvashat belőle valami információt. Mikor pedig bőgve a nyakába borultam, még kevésbé értette az egészet. Annyit sírtam, hogy már levegőt sem kaptam.

- Kook, mi baj van? - tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.

Már nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de egy hang sem jött ki belőlem. A szavakkal együtt a levegőt is bennem ragadt. Szó szerint nem tudtam levegőt venni. Ez Jiminnek is feltűnt, ezért kirohant a szobából. Mikor visszaért, bepattant az ágyba, és megcsókolt. Meglepett, így átengedtem nyelvét is a számba. Egy apró tárgyat is megéreztem, amit merő véletlenségből le is nyeltem. Ezt a kékség is észrevette, ezért elhúzta ajkait az enyémtől. Boldogabban nyugtáztam, hogy már tudok levegőt venni.

Jimin magára emelte a tekintetemet. - Mi történt az előbb?

Lehajtottam a fejemet, és kicsit összeszorítottam a szemeimet. - Én... nem tudom.

- Jungkook. - nyúlt állam alá, ezzel felemelve a fejemet. - Nyisd ki a szemed. - utasított, mire kinyitottam őket. - Az igazat mondd. Rémálmod volt?

- Nem is egy. Több, mint öt. - mondtam halkan, lesütött szemekkel.

- Több, mint öt? - engedte el az államat. - Miért?

- Honnét tudjam? - dőltem el az ágyon, megint majdnem sírva.

A kékség is elfeküdt, és a lehető legszorosabban húzott magához. - Most nyugodj meg, és próbálj aludni.

- Nem megy. Nem akarok több rémálmot. - csapkodtam meg gyengéden a mellkasát.

- Csak próbáld meg. - fogta le a kezemet, hogy ne tudjam őt csapkodni.

Sóhajtva bújtam jobban Jimin ölelésébe, és fejemet a nyakába fúrtam. Finom illata hamar megnyugtatott, és sikerült is elaludnom.

Az éjszaka folyamán párszor még felriadtam, de Jimin azonnal visszaaltatott. Rossz volt végigszenvedni a tizedik rémálmomat is. De tudtam, hogy Jiminnel közösen majd megoldjuk valahogy. Szerencsés lehetek, hogy itt van.