A Bébiszitter

Epilógus

*Néhány év múlva*

- Drágám, lassan készülj el! - kiáltottam fel az emeletre. - Mind rád várunk.

- Itt vagyok, na. - jött le szerelmem a lépcsőn. Gyönyörű volt, mint mindig.

- Mehetünk? - fogtam a derekára.

- Kook, ne a gyerekek előtt. - tette kezeit a mellkasomra.

- Egy pillanat. - Hannához és Minhohoz fordultam. - Tessék elfordulni.

- Ne már, apa! - rángatta meg nadrágom szárát Hanna. - Menjünk már.

- Rendben, rendben. - kinyitottam nekik az ajtót. - Üljetek be a kocsiba. - mondtam nekik, mire ők kirohantak a kocsihoz. Visszafordultam Jiminhez. - Hol is tartottunk?

- Kook, a gyerekek várnak. - mosolygott egyre pirosabb arccal. - Majd éjszaka, miután elaludtak, folytathatjuk.

- Csak egy csók. - derekára fogva lágyan megcsókoltam. Szerencsére a szőke viszonozta, de hamar eltolt.

- Menjünk, mert Hanna mindjárt kiabál. - lépett az ajtóhoz. - Gyere. - nyújtotta a kezét.

Mosolyogva megfogtam kezét, és együtt mentünk ki az utcára. Hanna épp kiszállt a kocsiból, szólni, hogy induljunk már el. De amint meglátott minket, visszaugrott a kocsiba. Mosolyogva ültem be a gyerekek és Jimin mellé.

- Mehetünk? - néztem a visszapillantóból a gyerekekre.

- Igen! - mondták egyszerre.

- Nem hallom. - mondtam hangosabban.

- Igen! - kiáltották egyszerre.

- Apa, vezethetek? - hajolt előre Minho.

- Majd ha odaértünk. - válaszoltam, közben elindultunk a kocsival.

- Jungkook! - szólt rám Jimin.

- Nyugi, drágám, Minho csak a kormányt fogja forgatni. Abból még nem lehet baj. - fogtam a szőke kezére. - Igaz, fiam?

Minho csak bólogatott. Nem sokat beszél. Csendes gyerek. Semmi gond nincs vele. Általában a szobájában ül, és olvasgat. Ha mégsem, akkor csendben játszik a telefonján. Szerintem nagyon okos fiú. Osztályelső, és írni is szokott. Nagyon nyugodt srác. Csak akkor hangoskodik, ha összekapnak Hannával valami apróságon. Egyébkén sosem kell rászólnunk Jiminnel.

Hanna viszont teljesen más, mint Minho. Ő imád játszani és legfőképp üvölteni. Türelmetlen és enyhén akaratos. Az életbe nem állna neki tanulni, amíg nem veszünk neki legalább egy babát. Már vagy száz van neki a szekrényben, de a felével nem is játszik. Ő négyünk közül a legfiatalabb, és ezt bizonyítja, hogy gyerekesen viselkedik, ha nem az van, amit akar. De minket Jiminnel ez nem zavar. Minho meg nem nagyon figyel oda rá, csak ha éppen egymással veszekednek. Hanna szó szerint Minho ellentéte.

- Megjöttünk. - állítottam le a kocsit. - Kiszállás.

Hanna kipattant a kocsiból, mi többiek pedig normálisan kiszálltunk. Én megfogtam Minho kezét, Jimin Hannáét, a két kisgyerek pedig egymásét. Így sétáltunk ketten Jiminnel, középen a két gyerekünkkel. Igazi idilli családi kép.

Kimentünk egészen a tengerpartra. A gyerekeket elengedtük játszani, addig mi Jiminnel leültünk egy padra. Jimin a fejét a vállamra, kezét a combomra tette, és pedig átkaroltam a vállát.

- Csak nézd meg őket. - szólalt meg Jimin halkan. - Olyan édesek.

- A mi kis drágáink. - pusziltam Jimin hajába.

Mindig is erre vágytam. Hogy az igaz szerelmemmel lehessek. Hogy gyerekeket nevelhessek. Sokszor elképzeltem már. De sosem így. Miközben elképzeltem, sosem éreztem magam olyan boldognak, mint most. De minden percben egyre boldogabb vagyok. Van két gyönyörű gyermekem és egy szerető férjem. Többet nem is kívánhatnék. Minden úgy tökéletes, ahogy van.

Park Jimin... Köszönöm, hogy vagy nekem. Veled lett teljes az életem. Szeretlek.