A Bébiszitter

46.

*Jungkook pov.*

A következő pillanatban már arra emlékszem, hogy vakító fényre ébredek fel. Egy pillanatra vissza kellett hunynom a szememet. Miután hozzászoktam a fényhez, újra kinyitottam a szemem. Körbepillantottam. Mint kiderült, egy kórházi ágyon feküdtem. Mellettem az infúzió lassan csöpögött a kis zacskójából. Arrébb vezettem a tekintetem, és megláttam Jimint. Egyből elmosolyodtam aranyosságán. A kezemet szorongatta, lehajtott fejjel, gondolom, elaludt. Megpróbáltam úgy felülni az ágyon, hogy ne zavarjam meg az alvót, de amint megmozdítottam a kezem, ő felkapta a fejét.

- Kook?

- Igen? - odakaptam a fejem. Választ nem kaptam, mert a szőke azonnal a nyakamba borult. Mosolyogva simítottam a hátára. - Jól érzed magad?

- Aggódtam érted! - elengedett a vállamra csapva. - Minden rendben?

- Persze, jól vagyok. - rámosolyogtam biztatóan. - Mi történt?

- Hát igazam volt. - lehajtotta kicsit a fejét. - Minden az én hibám.

- Dehogy a te hibád! Nem fájt annyira, mint ahogy kinézett. - nyugtattam viccel.

- De ha nem hívlak haza, akkor...-

- Akkor most te feküdnél itt. Chim, ne hibáztasd magad. - megfogtam a kezét. - Még jobb is, hogy szóltál. Inkább én fekszek itt, minthogy te feküdj itt. Így kevésbé aggódok miattad.

- De most én aggódok érted. Nagyon rám ijesztettél! - újra a vállamra csapott.

Lefogtam a kezét. - Először is, ne csapkodd a vállamat. Másodszor pedig nem állt szándékomban megijeszteni téged.

- Tudom, tudom. Akkor biztos, jól vagy?

Bólintottam. - Teljesen biztos.

- Rendben. És mi volt a főnöknél? - váltott témát. - Megvan az állásod?

- Nem tudom. - megrántottam a vállam. - De őszintén, nem is érdekel. Nekem te számítasz. Talán kirúgnak, de akkor keresek egy másik állást.

- Szóval, most miattam elveszíted az állásod? - nézett rám szomorúan.

- Inkább Taehyung miatt. Pár napja beárult minket. - tértem át komorabb hangnemre.

- Megyek, és kinyírom! - állt volna fel, de visszarántottam.

- Hagyd. Majd valamikor kiosztom.

- Rendben. De nekem tényleg mennem kell. - felállt. - Majd később benézek. - adott egy gyenge puszit az arcomra, majd az ajtó felé vette az irányt.

- Jimin! - szóltam utána, mire visszafordult.

- Tessék?

- Holnap ugye már hazamehetek? - láttam, hogy nem erre a kérdésre számított.

- Szerintem igen. - bólintott. - De most már megyek. - az ajtó felé fordult, és a kezét a kilincsre tette.

- Jimin! - szóltam utána még egyszer, mire megint megfordult. - Szeretlek. - néztem rá nyuszi mosolyommal.

- Én is téged. - ezzel kilépett az ajtón.

A mosolyom szinte azonnal lehervadt, ahogy kilépett az ajtón. Persze nem azért, mert nem szerettem. Csak szomorú voltam. Hátradőltem az ágyon egy hatalmasat sóhajtva. Nem volt túl kényelmes, de volt ennél nagyobb problémám. Ha Jimin nem hoz be a kórházba, akkor talán már nem is lennék. Természetesen emiatt nem haragudtam Jiminre, mert jól esett a törődés. De valamiért úgy érzem, hogy jobb lenne halottnak lenni. Rosszul gondolom?