A Bébiszitter

67.

*Jungkook pov.*

Miután kibámészkodtam magam Jimin szemét illetően, visszamentünk a nappaliba. Már ültem volna le a kékség mellé, mikor eszembe jutott, hogy vissza kell hívnom SunMit. Kimentem a konyhába, elővettem a telefont, és felhívtam a lányt. Sajnos csak a hangposta szólalt meg.

- Szia SunMi. - szóltam bele a telefonba. - Itt Jungkook. Csak bocsánatot akartam kérni, hogy rád csaptam a telefont. És szólni akartam, hogy holnap ráérek. Majd hívj vissza, szia. - ezzel letettem. Már mentem volna ki a nappaliba, mikor beleütköztem a kékségbe. - Jézusom, hát te?

- Mit ijedezel, rosszat csináltál? - kérdezett monoton robothangon.

- Nem hinném. - kimentem a nappaliba.

A kékség oldalasan beült az ölembe. - Kinek hagytál üzenetet? - karolta át a nyakamat.

- SunMinak, miért? - simítottam a hátára. - Féltékeny vagy?

- Mikor nem? - húzta meg kicsit a vállát. - Ezt tegnap is megmondtam.

- Nagyon édes vagy. - szorosan megöleltem. - SunMi csak beszélgetni akart velem.

- És miért kértél bocsánatot? - emelte el a fejemet a nyakamból.

- Mert rácsaptam a telefont, mikor hazaértél. - vakartam meg a tarkómat.

- Miért? - mosolyodott el értetlenül. - Felőlem beszélhetsz vele.

- Tudom, de abban a pillanatban muszáj voltam odarohanni hozzád, és hozzád érni. - mosolyogva kezdtem őt puszikkal elárasztani. Szerencsére Jimin most nem tolt el magától. Amúgy is volt egy kis kiengesztelési vágyam, amiről nem tehettem. Csak volt egy olyan érzésem, hogy megbántottam ezzel a kékséget. Sosem szerette, ha másokkal beszéltem.

- Kook, nem kell kiengesztelned. - tette kicsi kezeit a mellkasomra.

- Miért tudod már megint, hogy mit akarok? - néztem fel rá.

- Különleges vagyok. - húzta meg mosolyogva a vállát. - A lényeg, hogy nem kell. Nem bántottál meg.

- Biztos? - haraptam bűnbánóan alsó ajkamba.

- Teljesen biztos. - bólintott őszintén.

Szorosan magamhoz öleltem. - Meg sem érdemellek.

- Dehogynem. - viszonozta az ölelést.

Vagy 20 percen keresztül öleltük egymást. Én már be is könnyeztem. A meghitt pillanatot a telefonom szakította félbe, amikor csörögni kezdett. Először nem foglalkoztam vele, de egy idő után az őrületbe kergetett, és Jimin is mondta, hogy vegyem fel. A telefonom a SunMi név villogott, így egy kisebb mosollyal vettem fel.

- Szia SunMi. - köszöntem bele.

- Most már alkalmas? - érkezett a kérdés a túloldalról.

- Igen. - kezdtem halkan kuncogni. - Bocs még egyszer.

- Semmi baj, de miért csináltad? - tett fel egy újabb kérdést.

- Jimin akkor ért haza. - mosolyogtam rá a kékségre, mire ő is ezt tette, egy apró szemforgatás kíséretében, amiről azt hitte nem látom.

- Akkor holnap átmehetek dumálni? - hallottam újra a telefonból.

- Persze, várlak. Szia. - letettem, és visszatettem a telefont a zsebembe. - Drágám. - szólítottam meg Jimint.

- Igen? - kapta rám a tekintetét.

- Mi volt az a szemforgatás az előbb? - néztem mélyen a szemébe.