-Izanami?- csodálkozott Choji mire a banda rám nézett.
-Én...- ennél szünetet tartottam, hogy hátha meggondolom magam, de nem tettem.- Kisaki Tettaval jöttem beszélni.
-Jelenleg nincs itt, de átadhatjuk neki az üzenetet.
-Csak mondjátok neki, hogy kerestem és amint akad ideje keressen fel.
-Meglesz.
-Köszi.
-Hé.
-Mi az?
-Mi van Hanemiyával?
-Nos, a legutolsó találkozásunkkor rám akart támadni így a büntetése marad az 5 év... ami mostmár... meg lett hosszabbítva 25re... egy ideig nem kaphat látogatót és... végleg kilép a klánok világából ahogy én is.
-Sajnáljuk a történteket.
-Nem ti tehettek róla.- mondtam majd kisétáltam.
Hazamentem és kislányom egyből jött rohanva hozzám.
-Anyu! Képzeld!
-Mit?
-Itt volt Izana-san!
-Valóban?
-Igen és elvitte a fiúkat!
-Ez... ez nem jó jel...
-Miért?
-Nem érdekes, menjünk és nézzünk meg egy mesét.- vettem oldalamra.
-NE ZHA!
-Megint?- mosolyogtam.
-Igen! Mert Taiyi Zhenren nagyon vicces!
-Ebben egyet értek, tényleg vicces.- mosolyogtam rá.
-Utána olvassunk! Szeretnék olvasni!
-Ma én választok mesét.
-Jó!- mondta vidáman.
Leültünk megnézni a mesét és én közben kaptam egy telefon hívást.
-Igen tessék?
-Izanami... sajnálunk mindent.
-Ran? Mi történik?- keltem fel a kanapéról és sétáltam az ajtóhoz.
-Nem vagyunk elegen...
-Ran... ne csináld... mond, hogy jól vagytok...
-Bocs hugi, ma nem megyünk haza.
-Ne tedd ezt velem!- mondtam egyre jobban könnyezve ahogy eszembe jutott a legutolsó haláleset.
-Aoyurit üdvözöljük.- mondta majd letette.
Hatalmasat sikítottam ahogy zokogni kezdtem.
Nagybátyám és nagynéném rohanva jött le az emeletről, de én nem voltam képes rájuk nézni.
Nagynéném felvitte kislányom még nagybátyám próbált megnyugtatni, hogy elmondjam mi történt, de mikor megtudta, teljesen megfagyott, nem tudta mit kéne tennie és nem tudta mit kéne éreznie.
Aznap este nagybátyám kapott egy hívást a kórházból és mi egyből rohantunk, pontosabban ők hárman kocsival mentek még én motorral.
A recepción elmondták merre kell mennem és én sprinteltem a lépcsőkön, de könnyeim miatt volt, hogy elestem.
Ahogy felértem a 6.emeletre már csak remegve megálltam ahogy erőt vettem magamon.
Elsétáltam a szobájukhoz és az ablakon keresztül benéztem.
Ez ugyan olyan volt, mint mikor a mamát vesztettem el, nem engedtek be hozzá senkit.
Könnyekkel néztem unokatestvéreimet lélegeztetőgépen, teljesen összeverve.
Térdre rogytam és csak sírtam, teljesen tehetetlenül.
Nagybátyámék megérkeztek kislányommal de Aoyuri csak engem ölelt meg és nem nézett a fiúkra, jól tudta, hogy nem szép látvány.
Nagynéném később elvitt édesanyámhoz aki nagy örömmel fogadott engem és kislányomat, de sajnos nem volt egyedül.
-Nagyapa.
-Jó újra látni Iza.
-Izanami.- javítottam mire egy mosollyal bólintott.
-Elnézést.
-Most el van.
-Kicsim, Ken keresett téged tegnap, elvileg szeretne veled beszélni.
-Rendben, majd megkeresem.
-Hogy van Hanemiya?
-Nem jól.
-Nem csodálom, érezze is rosszul magát az után, hogy rátok támadt!
-Azért volt dühös mert nem tud megvédeni!
-Kitől!? Magától!?
-Van egy zaklatóm!
-Mégis ki?- kérdezte nagyapám.
-Nem lényeg, már kezdem megoldani a dolgot.
-Azzal, hogy megadod neki amit akar azzal nem lesz jobb. Folyton csak többet és többet fog kérni! A végén lesz még egy gyereked akit nem is akarsz.- mondta nagyapám tudván az egészről, mintha beszámoltam volna neki, de ezt nem tettem meg soha.
-Lényegtelen, megoldom és nektek nem kell miatta aggódnotok.
-Izanami, az ilyen nem játék.
-Tudom jól.
-Ha bármi van szólsz, ígéred?
-Igen.
-Mi lenne, ha mi vigyáznánk Aoyurira még te a srácokkal találkozol.
-De ha bármit is-
-Normális és vidám napja lesz, semmi banda, semmi fegyver.- mondta nagyapám közbevágva ahogy felvette kislányom.
-Mit szólsz hozzá Aoyuri?- kérdeztem.
-Jó!
-Legyen akkor.
