Attitűd | COMPLETED ✅

33.rész | Lily

      Remegek. Valósággal remegek. Remeg a testem, a lelkem, a szívem, az eszem. Noah Lewis. Az a bizonyos szörnyeteg, akinek a kezéhez több vér tapad, mint az átlagnak. Nyomasztó, hervasztó, kegyetlen, gonosz, uralkodó, birtokló. És mit érzek vele kapcsolatban? Szabadságot. Fellendülés. Frissességet. Életet.

     A legtöbb ember a neve hallatán hanyatt homlok menekül, nehogy prédájának érezze magát bárki a közelében. Vannak, akik viszont egyenest a karjaiba rohannának, valami alantas szándék végett.... Mindkét táborban érzem magam egyszerre. Futnék előle, hogy ne bántson és magaménak éreznek egy részét, hogy megízlelhessem.
De nekem mi jutott? Az egésze. A teljes egésze. Erre egészen egyszerűen nincs jobb bizonyíték, minthogy a bőrére készülök felvésni a nevem. Az indok csupán egyetlen. Ő elvett tőlem mindent azért, hogy minden mását cserébe odaadja nekem. Mintha minden életet és maradék lelket kiszívnék belőle.

...

      Hogy lehetnék képes arra, hogy sebet ejtsek rajta? Minden porcikám tiltakozik ez ellen, hiába parancsolt rám. Nem tudom megtenni.
Megbabonázta az elmémet, és megfordította az emberekbe vetett hitemet pillanatok alatt, megtanított szembe szállni magammal és másokkal, de őt nem tudom fizikailag megsebzeni. Mintha csak azt kérné tőlem, hogy vágjam le a karom. De ez butaság, mivel érte megtenném, ha szüksége lenne rá.

...

Hiába csóválom vadul a fejemet, egyszerűen nem engedi el a kezem, egyre erősebb a szorítása. Még akkor is ellenkezem, amikor érzem, hogy a következő erős szorításnál minden bizonnyal összetöri a csontjaimat.
Addig szorítja kulcscsontja feletti bemélyedésbe a kezemben lévő szikét, amíg a vére haloványan nem kezd el kibuggyanni finom bőre alól, és a nevem tökéletesen kirajzolódik rajta. Valószínűleg ez soha senkinek nem fog feltűnni, ugyanis a testén van bőven elég irkafirka, ez nekünk szól inkább. Az én rajtam keletkezett vájást sem fogja meglátni senki.
Ahogy nézem a vörös sebet, amit ejtettem rajta sok minden jut eszembe. Elgondolkozom...

— Tudod, hogy ez nem a sebről szól ugye? — Noah megemeli az államat, hogy ne a vérző részt nézzem, majd a szikét gyorsan eldobja a szoba másik végébe.

— Hát akkor? — sok dolog megfordul a fejembe, de a pontos választ nem értem. Én nem úgy gondolkozom, ahogyan ő. Még...

— Ez egy egyesség. Egy szövetség, egy klán. Ez a bizalomról és az egymással szemben tanúsított kölcsönös hűségről tanúskodik.

— Akkor ez az igaz örökre? — elmosolyodok, valahol mélyen erre gondoltam én is, de nem nekem kellett ezt kimondani.

— Még annál is tovább Tündérkém. — csókkal pecsételi a szövetségünket, majd lefekszünk az ágyra.
Noah kimegy egy pohár vízért és felém nyújt 2 darab gyógyszert .

— Nagyon mélyen nem akarok aludni. — csak az egyik bogyót veszem ki a kezéből, mire ő hangosan felnevet.

— Ez csak diklofenák, fájdalomcsillapító nem altató. — simít végig nyirkos hajamon, majd megkerüli az ágyat és befekszik mellém.
Mellette olyan, mintha otthon lennék. Teljesen mindegy, hogy hol vagyok, amíg a közelemben van, addig minden menedékként szolgál. Hazaértem...

A másnap valóban pokoli volt. Üvöltött minden testrészem egy alapos kivizsgálásért, mintha agyon vertek volna. Sok helyen van zúzódásom, egy két területen szemmel jól látható. Nézem Noah tükrében magam, simítom a sebeket, és hiába kellene fájnia ezeknek, mégsem fáj egyik sem.
Noah ma reggelre visszatért az eredeti felálláshoz. Szó nélkül távozott ébredés után mellőlem, az ablakot kinyitotta, a kora reggeli napfény majdnem kiégette a szemem, majd távozás után hangosan becsapta az ajtót. Értékeltem tőle, hogy kivételt tett és figyelmes akart lenni miattam, illetve megpróbált érzéki lenni, de ezt sem ő sem én nem akartam. Nem ez az igazi éne.
Az igazi Noah Lewis könyörtelen, őszinte, udvariatlan és szemtelen.