Attitűd | COMPLETED ✅

52.rész | Lily

Ugye megmondtam, hogy utálom Noah meglepetéseit?
A meglepetések tárgyát legtöbbször vagy valami erőszak képezi, vagy valami olyan játékszer, amiről még sosem hallottam. Erre most mivel újít be? Az apámmal. Akit még soha életemben nem láttam, a létezéséről sem tudtam, illetve nem is akartam. Anya elmondása szerint egy utolsó gazember, és így első látszatra nem is lőtt szerintem mellé. Anyával rokon lelkek lennénk mégis? Talán ő is megégette magát a múltban egy olyan emberrel, mint Noah? Olyan érzésem van, mintha elcseréltek volna minket a kórházban, és az előttem álló ember lenne az ő apja, az enyém pedig John bácsi. Legalább is külsőre. És most hogyan tovább? Nem ugorhatok a nyakába, hogy „szia apu".

– Lilybeth Thompson! De mindenki csak Lilynek hív. – kezdem mag a beszélgetést, ha már Scott csak értetlenül bámul maga elé.
Legnagyobb meglepetésemre nem érkezik semmi viszonzás, az arca teljesen eltorzult a nyakán kitüremkedő erek életre kenek.

– Kié? – lép Noah arca elé, majd megragadja a gallérját.
– Szerinted? Természetesen az enyém. – válaszolja Noah hanyagul.
Mint ha itt se lennék, ezek ketten levegőnek néznek. Ez borzalmasan megalázó.

– Az irodámba. Fiúk, nektek jó szórakozást! – int Dexternek és Gallaghernek.

Noah erősen megszorítja a kezem, és elindulunk a sötét szűk folyosón. Oldalról több beugró szoba található, a végén van minden bizonnyal az iroda, ahol két fegyveres biztonsági őr védi a bejáratot. Ahogy Scott közeledik, a fejüket lehajtják és tágasra nyitják a két szárnyú acél ajtót.
A helység vörös színben pompázott, vörös bársony mindenfelé, egy hatalmas íróasztal az ajtóval szembeni falon, sehol nem szűrődik be egy kevés fény sem. Nagyon ijesztő egy hely. Scott odalép a a bárpulthoz és kitölt két adag jó minőségű whisky-t. Átadja az egyiket Noah-nak, majd meginvitál bennünket az asztalához, ahol vele szemben foglaltunk hehlyet.

– Kösz, én nem kértem volna. – felhúzott szemöldökkel, keresztbe vágott karokkal dőlök hátra a puha szék támlájának.

– Én is így gondoltam. – pillant rám az apám, majd ezt követően visszaemeli a tekintetét Noah-ra.

– Tudod, hogy elég rég óta tartalak fiam barátomnak. Ha lehetséges lenne, neked adnám át a klubbot, ha olyan öreg leszek. De most 10 perced van elpofázni nekem ezt az egészet. – elővesz a fiókjából egy revolvert és a kezébe veszi.

Jesszusom. Mindjárt elájulok levert a víz, ahogyan Noah homlokához tartotta a fegyvert. Az még frusztrálóbb volt, hogy ezt ő mosolyogva hagyta. 2 hét alatt 2 ember akarja meglőni a szerelmemet? Nem áll jól a szénája. Remélem az a széria itt megáll.

– Ugyan Scott. Én sem tudtam idáig róla hidd el. Mondjuk, ha tudok róla, akkor sem mondtam volna el, de csak Lilybeth kedvéért. A kurva nejed eléggé megkeseríti az életét, nem kellesz te is hozzá. Nem mellesleg apám előző héten hason lőtt, letennéd ha megkérlek? – hebegi Noah egy cseppet sem zavartatva magát.

– Micsoda? Az apád lőtt le? – vágok illetlenül a szavukba. Természetesen nem válaszol nekem, apámra figyel, amit most megértek, mivel nem hajandó elvenni a homlokáról a csőre töltött fegyvert.

– Szomorú. Mi van Margarettel? – beszél tovább rendületlenül.

– Majd vele megbeszéled. De nem olyan rég hozzáakarta adni a lányod egy emberrablóhoz.

– Jövőhéten meglátogatom. Honnan jöttél rá? – int felém a fejével, mintha egy kutya lennék.

– Gallagher apja jött rá, nem én. Az apám a lányodat akarta megölni, nem engem. Csak én gyorsabb voltam. Ő már az enyém, hozzám tartozik. – mintha Noah a varázsszavakat mondta volna ki, Scott ebben a pillanatban az asztalra tette a revolvert.

– Mutasd! – kiált rá apám.
Noah lassan közel hajol hozzám, és enyhén lehúzza a mellkasomról a kék selymet. Még mindig kicsit piros a nevének a nyoma.
Itt volt az a pont, amikor meguntam, hogy levegőnek néznek. Felkaptam az asztalról a fegyvert, amíg a mellkasomat bámulták ezek ketten és felváltva feléjük szegeztem azt.

– Szia Lilybeth. – apám végre észrevette, hogy veszek levegőt. Rohadék.