Attitűd | COMPLETED ✅

35.rész | Noah

— Térdre! — halkan, de határozottan rászólok és tart most annyira tőlem, hogy még csak nem is akarja megfejteni mi rosszat tehetett. Semmit, szimplán rosszul hazudott, kérés nélkül elégítette ki magát, és hogy hiába szóltam neki, nem engedelmeskedett elsőre.
Ez az, ami tényleg felbaszott az est folyamán. Értem, hogy érzi azt a bizonyos rózsaszín ködöt Lilybeth, de nem hunyhat szemet afelől, hogy mi a felállás.
Én nem kérek kétszer, nem kedveskedek, nem érzek empátiát, csupán erős agresszív birtoklási vágyat.

Ahogy Lilybeht előttem térdel, az a látvány minden pénzt megér. Olyan nagyon szép. Minden megvan benne, ami tökéletessé teszi, és ez csakis nekem köszönhető.

— Miért is fordult ma elő, hogy nem követted az utasításaimat Tündérkém? — leveszem a derekamról az övemet és a csuklóm köré tekerem.

— Feszült voltam, és nagyon rezgett az a valami. Nem akartam szégyent hozni a fejedre. — lesütötte a szemeit, a padlót vizslatta folyamatosan.

— Nézz rám! — lassan megemeli a tekintetét — soha, de soha nem kell szégyenkezned előttem. Számomra nem tudsz olyan mutatni, amitől rosszul kéne érezned magad megértetted? Ha lucskosra ujjazod magad azt se bánom. De ha nem jelzed a szándékaidat, és mégegyszer hazugságon foglak, akkor a napját is megbánod, hogy nem hallgattál rám. — le kellett tisztáznunk a biztonság kedvéért ezeket a dolgokat.
Szeretnék én empatikusabb lenni, és átérezni a helyzetét, de nem megy. Annyira beteríti a köd az agyamat, hogy nem tudok tisztán gondolkozni, ha a közelemben van. Érzek egy késztetést, hogy kiterítsem a lapjaimat előtte, de ennek nem most van a megfelelő pillanata.

— Emeld a magasba mindkét kezedet, és kulcsod össze őket! — szóltam rá erélyesen.

— A póló marad? — őzike szemeivel a pokolra küld.

— Marad.

Megteszi, amit kérek tőle kezeit a magasba összekulcsolja én pedig közelebb lépek felé és gyengéden végigsimítok a haján, a száján, és az arcán.
Nem volt elég ideje még a plafont bámulni, legtöbbször annyira magán kívül van, hogy szerintem a szoba apró részleteit nem is elemezte még ki.
A plafonon a betonszerkezetbe van egy kampó fúrva, melyen egy erős lánc van feltekerve. Ezt Dexter alakította még ki, és gondolom nem indokolt részletezni, hogy mire jó. Felállok az ágyra, és megrántom a láncot, hogy a teljes hossza leereszkedjen.

— Nem akarok lógni! — ellenkezik Lilybeth, az arcomra pedig akarom ellenére is kiül egy féloldalas vigyor. Megnyalom a szám szélét, piercingemet megakasztom a fogsoromba.

— Kár, hogy nem kérdeztem. Kezeket vissza a magasba!

Vagy szép szóval, vagy erőszakkal, de biztos vagyok benne, hogy megfogja tenni, amit kérek, a választás az övé.
Csípőre tett kézzel várom, hogy meghozza a helyes döntés és amikor engedelmeskedik előveszem a bilicset és rögzítem a csuklóját.
       A köztes részbe beakasztom a láncot és addig húzom, amíg magától nem kényszerül talpra állni. Nem is terveztem lógatni, ebben a függésben kitörne a keze.

— Kérlek Noah. — meglepő számomra is a felszólalása.

— Mire kérsz Lilybeth? — a kezemen körbetekert övem egy részét elengedem és elkezdek járkálni körülötte.

— Tegyél magadévá! — próbálkozik utasítást adni nekem.

— Gyenge. Próbáld újra! — egy enyhe legyintést mérek az oldalára az övemmel, nem erősen nehogy felhasadjon a bőre, de nem elég gyengén, hogy ne vegye észre. Hátraveti a fejét és teste megfeszül.