Attitűd | COMPLETED ✅

36.rész | Lily

   
      Annyira besűrűsödnek az események Noah-val, hogy időm sincsen feldolgozni az eseményeket.
Az egyik pillanatban még az anyukájánál társalgunk kellemesen, a következő pillanatban meg a fürdőszobájában ujjazom magam. Mi ez ha nem egy tragikomédia? Nem tudok nemet mondani neki. Ha azt kérné, hogy menjen boltot rabolni, akkor minden bizonnyal megtenném. És hogy mi az oka ennek? Hogy elvakult szerelmes vagyok és teljesen behódoltam neki. A parancsai megbabonáznak, egész testes késztetést érzek aziránt, hogy kövessem a parancsait. Ebben van izgalom, kihívás, szenvedély.
       Őszintén megvallva általában várom, hogy mikor milyen dolgokat követel tőlem és tudom, bármit teszek a büntetésem garantált. Noah Lewis minden percben arra törekszik, hogy visszafogja a benne szunnyadó valós énét és örül, amikor felébresztem. Szeretem, hogy olyan reakciókat és érzelmeket tudok belőle kihozni, amit még soha senkinek. Nem én vagyok az egyetlen, aki ebben a kapcsolatban behódolt, hanem ő is. Delíriumos állapotba tesszük egymást és bár bennem rengeteg gátlás van, nem tudok ennyire közvetlenül elsőre megnyílni, de Noah elhessegeti a fejemben lévő zavart magammal kapcsolatban.

Elég sajátos módon, sajátos eszközökkel tanított meg arra, hogy a testem az ő játékszere, amivel akkor játszik amikor kedve tartja.
       Ő a varázslatos kígyóbűvölő én pedig a kosárba rejtett kobra, akit megfelelő módszerekkel kell előcsalogatni. 

Én naív azt hittem, hogy az est fénypontja az anyjáéknál töltött idő lesz. Valahogy ki kell irtani belőlem azt a tudatot, hogy Noah nem üres szavakkal dobálózik, hanem betart és behajt mindent, amit kimond.
Imádkozva lógtam a mennyezetről és el kellett volni ijesztenie az, hogy a vallásommal csúfolódik, hogy magát ilyen magasságokba emeli, de nem így történt, hanem kifejezetten be is vallom neki, hogy igazán csak benne és neki hiszek. Az én könyörtelen Istenem Noah Lewis, aki anélkül járatta meg a poklot poklát velem, hogy megláttam volna az alján lévő tüzet.

...

— Suli után hazamegyek anyához. — ébredés után nem sokkal beavatom Noah-t a napomba, tegnap nem akartam megemlíteni neki.

— Elkísérlek! — meglepő módon nem utasít egyből vissza, bár nem is lenne értelme.

— Noah, ő csak az anyám, nem a legfelsőbb bírósághoz készülök menni. Beszélnem kell vele. Nélküled...— ki kellett ezt hangsúlyoznom neki.

— Tök mindegy, úgyis még aktívak a kamerák a házában.

— Jó, hogy emlékeztetsz rá. Ki kell azokat iktatni, ezek etikailag tudod, hogy nem állják meg a helyüket...

— Leszarom.

Bármennyire is teljesen kiakasztott, amikor elmesélte nekem, hogy minden helységet bekamerázott, ahol általában lenni szoktam, de annyira kiismertem őt, hogy a hisztimmel abszolút nem segítenék.
      A személyes tér és alapszabadságok figyelmen kívül hagyása szegről végről büntetendőek. Nem hiszem, hogy ha megismerkedésünk kezdetekor rájöttem volna a kamerákra, akkor rátudtam volna bizonyítani bármit is, leginkább csak hülyét csináltam volna magamból.
Mostanra meg annyira megmérgezte az elmém, hogy jól esik tőle a figyelés, úgy érzem ezáltal fontos vagyok neki. Az a tudat, hogy minden lépésemről tudni akar, az boldogsághormont termel bennem. Atyám de beteges ez az egész...

...

      Az iskolában mindenki meg van hülyülve értem. Szó szerint. Még az első óra kezdete előtt olyan rajongótábor vesz körül, mintha Hollywood-ban lennénk. Mindenki a kapcsolatunkról kérdez, minden kis információt ki akarnak csalogatni belőlem, amivel Noah-t kicsit kiismerik. Tudtam, hogy sok lányt szédített a gimiből és azt ugyan pontosan nem tudtam, hogy mennyivel volt dolga, de talán ez így jobb is.
      Az osztályomból is mindenki észrevette, hogy élek. Bár ez csak Noah miatt van, és amúgy én senkit nem érdeklek, de jól esett egy kicsit a közösségbe tartozni. Hihetetlen, hogy az emberek milyen rohadt felszínesek, és irányíthatóak. Maga az egész társadalom mérgező...

— Nem leszel ám mindig nagy szám... — meghallom Jessy hangját, aki a szekrényeknek dől háttal és undorral figyeli a mozdulataimat.

— Nem mintha ez engem érdekelne. — ez tényleg így is van. Miért is érdekelne egy tömeg véleménye?

— Mit ígért neked?

Furcsán felnézek a szemeibe, összeráncolom a homlokomat, nem értem a kérdését.

— Mi az, hogy mit ígért?

— Én sokkal jobban ismerem, mint te, — ezt azért erősen kétlem — engem is a barátnőjének nyilvánított azért, mert párszor leszopjam. — Jessy-ből árad a megvető féltékenység, nagyon megkeseredett arccal néz rám.

— Itt azért kicsivel többről van szó... — nem hagyja, hogy befejezzem a mondatomat.

— Azt hiszed engem nem jelölt meg? Nézd csak meg. — lehúzza a válláról a fekete szatén felsőjét és valóban látszódik egy tetoválás, ami egy harapásnyomot ábrázol.
      A gyomrom vadul reszketni kezdett, a fülembe vér dobolt, éreztem, ahogy a tekintetem egy pillanatra teljesen lefagy.

— Nézd, mutatok neked valamit! — előveszi a telefonját és keresgélni kezd, majd felém nyújtja a készüléket. Mivel már becsöngettek, így csak ketten vagyunk a folyosón.

Szerelmem :
Ne hidd, hogy elfelejtelek.

Jessyca Cooper :
Nem tudom hova tenni ezt az egészet.

Szerelmem :
Mindennek eljön a maga ideje, türelem...

Ezt nem akarom elhinni. Tényleg ennyire át lettem verne? Az egész csak egy hazugság volt, hogy Jessy féltékeny legyen?

— Honnan tudjam, hogy Noah-val beszéltél? — könnyek szöknek a szemembe, nem akarom elhinni amit látok, de hátha tévedek.

— Ugyan már, te tényleg ennyire naív vagy, mint amennyire azt Noah mondta? — megsimítaná a fejem, de elhajolok előle. Ki tudnám kaparni a szemét a körmömmel.
Eljött az a pont, amikor már nem tudtam tovább tartani magam, zokogva kirohantam az épületből. Nem törődtem az igazolatlan órákkal, csak haza akartam menni. Anyához...

A telefonom vadul rezgett folyamatosan, Noah egyfolytában megállás nélkül hívogat, üzenetekkel bombáz.
Amint elértem anyához, kikapcsoltam a telefonomat és a kertben lévő kis halastóba dobom. Nem akarom, hogy zargasson bármennyire is a képébe vágnám, hogy mennyire utálom.

— Anya, sajnálom! Nagyon rondán viselkedtem veled. — beborulok a karjaiba, amint ajtót nyit. Ő erősen csak megölel, miközben a fejemet simogatja.

— Én megmondtam kislányom. Figyelmeztettelek, de te azt hiszed, hogy csak irányítani akarlak. Noah nem neked való. Nem véletlen választottam neked Will-t...

— Anya nem erre van szükségem most. Visszajöhetek ugye? — nézek anyámra könnyes haragos szemekkel.

— El se menték kislányom. Üdvözöllek újra itthon!