Attitűd | COMPLETED ✅

37.rész | Noah

      Az internet tele van azzal a videóval, ahogy Lilybeth hisztérikusan kirohan az iskolából minden késő hülyegyereket arrébb lökve a lépcsőről. Fogalmam sincs, hogy mi történt és kezdi felbaszni az agyam, hogy miért nem lehet azt a geci telefont felvenni. Elvégre ezért találták fel nem? Ha megtalálom, tuti odaragasztom a fejére, hogy ne hagyja el legközelebb.
Azonnal eljöttem az egyetemről, amikor megláttam a videót és ha megtudom miért sírt, és hogy melyik faszkalap baszta tele vele az internetet, azzal megetetem a telefonját.

      15 perc múlva már a gimi előtt álltam és vártam, hogy a sok semmirekellő kiözönljön a bejárati ajtón. A legtöbbjüket arcról ismerem, a kicsiket kivéve majdnem mindenki aki oda jár, már követ valamilyen közösségi portálon. Ha valaki azonnal nem ad számomra értékelhető magyarázatot, akkor akit az iskolában találok azt péppé verem.
      Nem voltam türelmes, felrohantam a bejárathoz tartozó betonlépcsőn, kettesével szedtem a fokokat, néhány srácot fellöktem, de egy cseppet sem érdekelt.
Ilyenkor pénteken mindenki tempósabban hagyja el ezt a poshadt szagú épületet. Igazából a gólyák nem jelentenek számomra potenciális veszélyt, így nem törődtem velük. Lilybeth tanterme a második emeleten van, így oda szedem a lábamat, és amikor megpillantom a zöldre festett falnak támaszkodva Jessy-t hirtelen összeállt a kép.
       Gúnyosan és elégedetten mosolyog a szemembe, pedig nincs oka jó kedvre, ugyanis egy hajszál választ el attól, hogy ne tapossam ki a beleit.
Még akkor is mosolyra áll ocsmány pirosra festett szája, amikor megfogom a pólóját a nyakánál és elemelem a lábát a talajtól. Könnyű testét egyszerűen nekiverem a szemben lévő szekrénysornak, ami olyan hangosan zörren meg a becsapódástól, hogy a holtak is felkelhetnének rá.

– Ejnye Noah, nem tanították meg neked, hogy a lányokkal nem illik erőszakoskodni? – tekintete közömbös, nem tanúsít megbánást.
– De. Csak kár, hogy te egy olcsó kurva vagy. Mit műveltél? – közel hajolok az arcához, de a tekintetét nem veszi le rólam. Ha egyetlen becsületre méltó dolgot kéne említeni róla, akkor az a strammsága lenne.
– Één? Az ég világon semmit, csupán megmutattam neki, hogy mekkora egy szar szemét geci alak vagy. – kinyújtja a nyelvét és megnyalja az ajkaimat.

Kibaszottul táncol a türelmemen, nagyon kezdem elveszíteni a fejem. Megragadom a torkát és elengedem, így fél kézzel tartom csupán a testét. Megkapaszkodik kezével az alkaromon és kapkodja a levegőt. Én leszarom, ha itt akar megfulladni, akkor itt fog, pont nem vagyok olyan hangulatomban, hogy érdekeljen ha megfojtom.
– Nos? – adok még egy esélyt neki, hátha fontos még az a nyomorult élete. — Fejével biccent az oldalzsebében lévő telefonjára, amit gyorsan kiveszek. Addig had lógjon a férgese.
Mintha készült volna a jövetelemre. Számító kis kurva, de meg kell hagyni eszes. Ahogy feloldom a telefonját meg is látom az egyik régebbi beszélgetésünket.
      Még valamikor akkortájt történt ez az üzenetváltás köztünk, amikor megismerkedtünk. Egy buliba készülődtem, de elfelejtettem, hogy megígértem neki, hogy magammal viszem őt is. Rögtönöznöm kellett valami nyálas szöveget, ugyanis legalább százszor hívott.
— A napját is megbánod, amikor az ostoba fejedbe vetted, hogy kibaszol velem. – leengedem őt a földre, egyből a torkához kap és megvonja a vállát. Még azelőtt faképnél hagyom, mielőtt olyasmit teszek egy közintézményben, amiért bajba kerülhetek. Meg fog bűnhődni, és eltűntetem a föld felszínéről is. A kutyának sem fog hiányozni, sőt egyesek majd meg is köszönik. De nem most.
      Amikor kiérek az iskolából, azonnal lecsekkolom, hogy haza ment-e az anyjához. Legnagyobb meglepetésemre minden kamera sötét. Honnan a picsából találta meg őket?
Legalább ezek szerint otthon van...
Nem tétovázok sokat, nem akarom elbaszni itt az időmet zsebre tett kézzel, így elszívok 3 szál cigit, hogy biztonságosan tudjak vezetni. Miután redukáltam minimálisra a bennem tomboló fenevadat, egyenesen a házukhoz vettem az irányt.

      Kurvára kijátszottak, kurvára megvezették ezt a szerencsétlent. De nem is ez fáj, a szó legszorosabb értelmében, hanem az, hogy kételkedik bennem. Nem engem kérdez meg, nem engem von felelősségre, hanem egy olyan idiótának hisz, aki kijelentette nyíltan, hogy kicsinálja, aki miatt dobtam őt. Ezt Lilybeth is hallotta, mert tudom, hogy azon az estén hallgatózott.

      Nem sokkal később már meg is érkezek a házhoz és dühömbe tokostúl ki is tudnám tépni, de az ajtó zárva van. Nos ezen még én is meglepődtem. Ha csak nincsenek felfogadva fegyveres őrök, akkor mindenképp bejutok. Addig dörömbölök a hatalmas ajtón, amíg már az öklöm nem kezd sajogni. Harmadjára volt eszük Margaretéknek és egy biztonsági fémajtót tetettek be, aminek a zárja több pontos volt. Ez azért kifogott rajtam.
Sajnos nem volt jobb ötletem, így megfogtam egy nagyobb követ a halastó mellől és felemeltem, de észrevettem valamit a tiszta vízben, amibe amúgy egyébként egy kurva hal sem úszkált. Lilybeth telefonja... Szóval ezért nem értem el őt.
Kiveszem a vízből, lerázom és a zsebembe csúsztatom.
      Nem vagyok túl büszke a tettemre, de bedobtam a kétszárnyú konyhaablakot és bemásztam rajta. A csörömpölésre mindenki azonnal a konyhába igyekezett, ám addigra én már bent voltam a házban. Az akció közben egy csomó helyen megvágtam magam, ejtettem egy mélyebb sebet az arcomon és több aprót a karomon, de ezzel ráérek később foglalkozni.

      Apám és Margaret sorfalat álltak a konyhában teljesen lesápadva. Nem is kéne félrelöknöm őket ha utat szeretnék törni magamnak, mivel amint közeledni kezdenék feléjük tuti elájulnának...
— Hol van? — kérdezem egyszerűen, egyre több vér gyűlik össze a számba és a földön.

— Noah, nem vagy magadnál, menj haza kérlek. — apám kezd közeledi óvatosan felém, mint egy tűzoltó, aki épp készül lebeszélni egy veszett lelket az ugrásról.

— Ennél józanabb nem is lehetnék. Nem kérdezek többször apa. Hol. Van? — apám tudja mire vagyok képes annak érdekében, ha valamit elakarok érni. A lázadó korszakom elején megpróbáltak egy elvonókúrára kényszeríteni a drogok miatt, amikről amúgy tárgyilagos bizonyítékuk nem volt, csak a viselkedésemből következtettek. Akkoriban volt egy fegyverem, aminek a forgótárába egyetlen töltényt tettem be, majd megpörgettem azt. Igazi filmes jelenet lehetett részükről, a dráma a tető fokára hárult. Orosz rulett. Amúgy azon az estén tényleg be voltam lőve...

— Margaret hagyd, had menjen. — talán eszébe jutott neki is az az este. — úgyis halljuk, ha baj van.
Megforgatom a szemem, hiszen úgy viselkednek velem, mintha egy bűnöző lennék, pedig csak egy egyszerű szélhámos vagyok.

A gardedámommal karöltve siettem Lilybeth szobájába, ami zárva van, ezen nem lepődők meg.

— Nyisd ki az ajtót. — kopogok be hozzá illedelmesen, mert az anyja itt liheg a nyakamba. Alap helyzetben inkább berúgtam volna azt a szart.

— Menjél el. Nem akarlak látni. — szipog keservesen bentről Lilybeth.

— Drágám, ugye tudod, hogy melletted állok, de kérlek nyisd ki neki az ajtót. — egyből Margaretre nézek, és összeráncolom a homlokomat. — be fogja törni az ajtót. — visszaemelem a tekintetem az ajtóra szem forgatva, így már értem miért mondta az előzőeket.

Néhány kegyetlen lassú perc után Lilybeth ajtót nyit, de nem bújik elő.
Margaret megfogja a kezem, mielőtt berontanék a szobába.

— Ha bántani mered, azt megemlegeted! — ilyen egy harmat gyenge anyós jelölt fenyegetése, ám a szájából nem hiteles.

— Ne aggódj Margaret. Én nem fogom őt bezárni egy szekrénybe, mint ahogyan te tetted. — kirántom a karom a szorításából, majd amikor berongyolok Lilybeth szobájába, az orra előtt bebaszom az ajtót. Állszent ribanc.
Megfordulok, de a látványa ledermeszt. Lilybeth védekező testtartásban áll a szoba másik felében és egy párnát szorít a testéhez.

— Te amúgy teljesen normális vagy???...