Attitűd | COMPLETED ✅

51.rész | Noah

— Lassan megtanulhatnál kopogni. — megyek át Gallagher szobája, miután lehúztam a lepedőmet, ami még mindig a kezemben van.

— Ugye az nem a gecis lepedőd? — röhögi el magát.

— Egy kis ajándék neked. — rádobom a fejére, és megtámaszkodok az ajtófélfán.

— Csak Lilyke miatt nem dobom le egyből. — veszi le lassan magáról, én pedig mosolyogva megforgatom a szememet.

— Megvan a hapsi, aki rátok lőtt. — meséli lazán, miközben egy krekkpipa alá gyújt. Felém nyújtja, hogy kérek-e, de elutasítom.

— Mond már baszod, mindjárt indulnunk kell. Nem zavar?

— Faterod volt.

— Most csak szopatsz ugye? — ez biztosan tévedés. Apám egy gyáva szar, biztosan nem akarná megölni a fiát. Voltaképp mondjuk nem is engem akart megölni. Basszameg.

— Sajnálom haver. — szabadkozik Gallagher, nem igazán tudja mit mondjon.

— Ugyan. Lesz ez még rosszabb is.

Nem éreztem semmit. Sokan céloztak már rám, több embernek sikerült már komolyabb sebeket ejtenie rajtam, és meg kéne rázzon, hogy az apám rám lőtt. De annyira nem áll hozzám közel, hogy nem rendít meg egy cseppet sem. Ez kissé szomorú, de attól még igaz.
     Ez persze nem jelenti azt, hogy ez nem kíván bosszút maga után. Az én kis hű segítőm fog a kezem alá dolgozni, csak még nem tudom hogyan. De ami késik, nem múlik.

Miután ledobtam a szennyesbe a lepedőt, Lilybeth után mentem, aki a fürdőszobai párás tükörből nézegette a hátat. Próbálta megérinteni, de nem ment neki, pont olyan helyre ütöttem, hogy sehogyan se tudja elérni azokat. Ő akarta, hogy fájjon. Viszont akkor fájjon rendesen.

— Tökéletesen tudod viselni a hegeket. A fájdalom a te éltető erőd, és az enyém is. Öltöztet a véred. — megsimítom a hátát, és én is elindulok fürdeni, viszont ehhez még mindig segítség kell. Lehajolni nem tudok.

— Segítenél kérlek? — nézek Lilybeth-re a kabinból, aki tétovázás nélkül kedvesen siet a segítségemre. És ezért én is segíteni fogok neki.
Megáll a kabinajtóba, beszappanozza a kezét, és megmossa a lábaimat. Apró mozdulatok, de a helyzet és hogy nem él vissza vele, egy olyan hatalmas bizalommal ruházza fel őt részemről, amiről nem is sejt. Az életemet is rá merném bízni. Sőt, odaadnám érte, ha kéne. Vigye csak.
Nem tehetek róla esküszöm, de amikor a feje szemmagasságban van a farkammal, akkor akaratlanul is feláll.
Megmossa alaposan a merevedésemet, a golyókat és a seggemet. Habos állapotban húzza sima kis kezét a faszomon, és egy hirtelen mozdulattal bekapja azt. A szemem is kikerekedik a hirtelen mozdulattól, sajog az előző tevékenységtől nekem is mindenem, de brutális érzés. Nem törődve a fanyarú szappanos ízzel érzékien szop, akár csak egy profi, kezével a heréimet masszírozza. Ez a nő nem csak eszetlenül szop. Ő vákuumot képezve beszívja az egész hosszomat és inkább megfullad, minthogy eleressze. Fújtatok, mintha csak egy maratont futottam volna le és hagyom, hogy átélje a gondolatait, nem ragadom meg, nem dugom le erősen a torkán, csak állok mereven és lihegek. Állkapcsát kiakasztja, orrán mély levegőket szív be és nyög, akár csak én.

— Ti nem bírtok néha pihenni? — ront be most Dexter, Lilybeth-et viszont most nem lehet megzavarni. Csücsül a sarkán, szemeivel egyenesen engem néz, nem tekint ki oldalra.

— Ti meg tényleg nem tudtok baszd meg kopogni? Nem halljátok, hogy folyik a víz?

— De. De unatkoztam.

— Én viszont nem, szóval hugyozz és menj már.

Dexter nevetve távozik, akár csak Gallagher nem olyan rég. Nem igazán ismerik a határokat, de be kell vallanom, ezek viccesek. Nem mondom, hogy kezdek olyan lenni, mint Dexter, de engem sem zavar különösebben a közönség. Lilybeth pedig nagyon ügyesen levetkőzte már a gátlásait, és csakis rám fókuszál.