Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Harmadik Luther utasításának engedelmeskedve hazavitte Bastiont és Espadát. Ekkorra már hajnalodott, vörösen lángolt az ég alja. Ahogy megálltak a díszes kapu előtt, a mágus kinyitotta a hátsó ajtót, hogy kiszálljon az autóból, de az öccse nem mozdult.

– Hagyok nektek pár percet, találjátok ki, hova mennétek – hagyta magára a másik kettőt a varázsló. Ha egy hangyányit erőssebben vágta be a kocsiajtót, az csak azét lehetett, mert jelezni akarta a bosszankodását, hogy mennyire ügyetlenül képesek még mindig táncolni egymás körül.
Ahogy magukra maradtak, Harmadik Espadára emelte fáradt pillantását, tekintete egy másodpercre akaratlanul is megakadt hiányzó karján.

– Nem fáj, inkább csak ronda – tette önkéntelen mozdulattal a csonkra megmaradt kezét, mintha azzal eltakarhatná.

– Nem... nem azért – szabadkozott Harmadik. – Nem is tudom... rossz így látni téged.

A fiú erre csak vállat vont.

– Nem marad így sokáig, apa biztos gondoskodik róla.

Ezután kellemetlen csend zuhant rájuk, amit Bastion zavart meg azzal, hogy bekopogott a vezető oldali ablakon. Elunhatta a várakozást, és így akarta megsürgetni őket. Harmadik sóhajtott egy hatalmasat.

– Nézd... minden vágyam kézen fogni téged, és bemenni veled ebbe a képtelenül nagy villába. Túl fáradt vagyok bármihez, de nekem már az is a Mennyországgal érne fel, ha csak egyszerűen egymás mellett alhatnánk.

– Akkor miért nem tesszük ezt? – szaladt ki kétségbe esetten a fiú száján, ép kezével megragadta Simon sebváltón nyugvó kezét, és összefűzte az ujjaikat. Ő pár pillanatig csak nézte ezt a kapcsolatot kettejük között, majd lemondóan szólalt meg ismét:

– Mert haza kell mennem a testvéreimhez. Én vagyok a gondviselőjük, és amióta ez az őrület elkezdődött, nem hallottak felőlem. Nem tarthatom őket tovább kétségek között.

– És ha veled tartok? – kérdezte reményteli hangon Espada.

Harmadik szája is bátortalan mosolyba húzódott ennek hallatán, arca egyenesen felderült.

– Örülnék neki. De... a karod...

– Most úgy sem lehet kezdeni vele semmit – rázta meg a fejét a fiú, majd egy pillanatra elhallgatott. – Ó, értem már... attól tartasz, hogy a látvány megijeszti a testvéreidet. – Amikor a másik bólintott, felbátorodva folytatta: – És ha felveszek egy pulcsit? Megkötjük az ujját, nem fogják látni, hogy milyen. Mondhatjuk azt, hogy odaát vesztettem...

– Vagy nem mondunk semmit. – Ekkor már leplezetlenül, teljes elszántsággal mosolygott. – A kölyköknek is meg kell tanulniuk, mire tiszteletlenség rákérdezni. Akkor legyen így, együtt megyünk! De figyelmeztetlek, sokkoló élmény lesz mindükkel egyszerre találkozod.

– Azt hiszem, a ma éjszaka után mindenre készen állok – nevetett fel megkönnyebbülten Espada.

Együtt szálltak ki a kocsiból, tájékoztatták Bastiont a döntésükről, aki elégedetten mindkettejüket hátba vágta. Harmadik elkísérte a fiút a szobájába, ott kiválasztottak egy pulóvert, megfelelően elrendezték az ujját, majd elindultak. Espada ragaszkodott hozzá, hogy kocsival menjenek, Harmadiké pedig nem volt annyira feltűnő, így ő sem tiltakozott az ötlet ellen.

Már majdnem teljesen kivilágosodott, amikor elértek a bérházhoz, amiben Simon lakott a testvéreivel. Az előszobába belépve lerúgta a cipőjét, miközben jelezte a másiknak is, hogy tegye ugyanezt. Bevonszolták magukat a nappaliba – szerencsére még mindenki aludt –, Harmadik hangtalanul kihúzta a kanapé ágy részét, hogy viszonylag kényelmesen egymás mellé fekhessenek. Eredetileg a szobájába akarta vinni Espadát, hogy elkerülhesse a testvérei ébredését, és minél tovább elodázhassa a bemutatást és magyarázkodást, de a fekhellyel végzett, minden ereje elfogyott. A tagjai fájtak, az oldala, ahol átfúrta a mágia, egyenesen hasogatott.