Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Harmadik fájdalmasan felnyögött. Semmi másra nem jutott ereje, annyira hasogatott az oldala. Legszívesebben összegörnyedt volna, és két karját a félig begyógyult sebre szorítva nyöszörögve ringatta volna magát a fájdalomban. De Espada nem engedte, egy pillanatra sem mozdult mellőle, ahogy ő az asztalon  szenvedett, szorosan fogta az egyik kezét, kisimított pár izzadó homlokára tapadó tincset. Aztán nemsokára megérkezett az orvos, aki azonnal utasította a mellette levő másik kettőt, hogy fogják le, és ne engedjék mocorogni.

Luther nem vacakolt, kiemelte Harmadik kezét Espada fogásából, és lefogta a karjait. A fiúnak így az maradt, hogy a derekánál és mellkasánál nyomja az asztalra. Elég erővel, elég határozottan és elég kényelmetlen szögben tartották ahhoz, hogy fájdalmas legyen akár csak megmoccannia is. Azt egészen biztosan Félix tanította a Magisternek, hogyan csavarja hátra Simon karjait.

Harmadik megérezte az orvos hideg kezét a bőrén, miután felhúzta a pulóvert a mellkasáig és az eredetileg a nadrág derekába tűrt pólóját is. Érezte a hideg ujjakat végigfutni forró, csatakos bőrén, és az a finom érintés is fájt.

– Ez egy elég csúnya seb – jelentette ki a mágus –, aki összezárta nem nagyon értett a gyógyításhoz.

Luther csak megrázta a fejét, annak ellenére is, hogy az orvos nem várt választ, csupán leszögezte a tényeket. És nem puhatolózott felesleges információk után. Épp, ahogy Luther elvárta tőle. Persze a Magisternek ezer kérdése lett volna, amit akkor ő sem tehetett fel. Az első és legfontosabb az volt, ugyan honnan a fenéből tud Bastion gyógyítani, amikor sosem volt képes rá. És ő miért nem tudott erről? Mi minden történhetett velük, amiről egyik fia sem  beszélt vele? Gondolataiból az orvos hangja rázta fel.

– Fel kell nyitnom a sebet – jelentette ki szenvtelen hangon. – Csúnya lesz és véres. De látnom kell, milyen belül.

Harmadik szinte fel sem fogta a szavak értelmét, de az a nyögésnek is beillő ijedt légvétel, amit Espada hallatott, őt is megijesztette. Egyedül a Magister nem mutatott érzelmeket, mintha őt nem érintené meg semmi.

– Akkor csinálja! – utasította türelmetlenül az orvost. – Majd kitakaríttatok. Mi a francra vár még?

A mágus nem érezte úgy, lenne mit mondania még a parancsra. Ezért egy szó nélkül intézte a dolgát. Belenyomta körmeit a Harmadik oldalán a kivörösödött, gyulladt bőrbe, amire az azonnal szétnyílt, mintha éles késse hasított volna bele. Nem sokon múlt, hogy Simon nem üvöltött fel a fájdalomtól, de Espada előtt nem akart még gyengébbnek tűnni. Annak viszont nem sikerült parancsolnia, hogy ne szedje eszeveszett ritmusra a levegőt.

Felszakadt a bőre a mágus érintésére, ismét vérzett, ezt követően a teljes testét még inkább kiverte a hideg veríték. Kínjában mocorgott, de Luther, Espada és a mágus erősen tartották. Azután, pedig, hogy az orvos belenyúlt a sebébe, már képtelen volt akárcsak megrándulni is. Megbénította a fájdalom, ekkor viszont már a felszakadó állati üvöltést sem tudta magában tartani. Távolról érzékelte csak, hogy Espada még erősebben tartja, alig kivehetően nyugtatja, és arra bíztatja, tartson még ki egy kicsit. Az orvos megforgatta a kézfejét a sebben. Épp úgy járt el, ahogy Loire-t is annyiszor látták gyógyítani. Többször visszahúzta a kezét, majd ismét benyúlt, és elölről kezdte, amit épp csinált.

– A mágus nem takarította ki a sebet – kísérte magyarázattal az ellátást –, csak nagyjából helyrehozta a sérült szerveket, aztán bezárta.

– Eléggé szorongatott helyzetben voltunk – jegyzete meg epésen Luther. Azt persze nem értette, miért érzi szükségét, hogy ennyi magyarázatot adjon.