Las Puertas de Infierno

42.

Ana

Végül nem mentünk csavarogni, mert minden tömve volt emberekkel, akik a kupadöntőre jöttek. Helyette a szobánkban tévéztünk. Pattogatott kukoricát ettünk és néha megdobáltuk vele egymást. Jókat nevettünk és hajtottuk az időt, hogy minél hamarabb indulhassunk a meccsre. A csapatokkal már nem találkozhattunk, mert teljesen elszeparálták őket, de azért mindenkinek küldtem egy-egy biztató sms-t.

- Mi lesz ma? - néztem a portugálra, míg a Maracaňa stadion felé tartottunk egy bérelt autóval.

- Nem tudom, nagyon kétesélyes - gondolkodott el. - A hazaiak már háromszor nyerték meg ezt a kupát és ráadásul itthoni terepen vannak. A spanyolok pedig kétszeres EB győztesek arról nem is beszélve, hogy nem rég nyerték meg a VB-t. Ezt még én sem tudom neked megmondani.

- De mit súg a szíved? - nyaggattam tovább.

- A szívem spanyol, míg az eszem brazil győzelmet mond - zárta le a témát.

- Ezzel sokra megyek - puffogtam magamban.

A stadionnál kiszálltunk a kocsiból és amíg Cris lezárta, addig én nézelődtem. Kígyózó sorok mindenhol. Gyönyörűen elválik a két szurkolótábor egymástól. A spanyol piros-sárga mezek éles kontrasztban állnak a brazilok sárga-zöldjével. Mi a VIP-bejárathoz mentünk, ahol Cris lerendezte a nyakba akasztható kártyáinkat amivel szabadon mozoghattunk az épületben.

- A meccs után lemehetünk az öltözőkhöz - vigyorgott rám a csatár. Helyünkre siettünk, de útközben Crist letámadta néhány riporter. Elnéztem, ahogy készségesen válaszolgatott a kérdéseikre, míg én próbáltam láthatatlanná válni. Egész jól sikerült, mert nem foglalkoztak velem. Úgy negyedóra múlva végre leülhettünk a helyünkre, ahol idegesen néztem körül. A szívem majd kiugrott a helyéről.

- Ne izgulj már ennyire - simított végig Cris a karomon.

- Könnyű azt mondani. Te már megszoktad, de nekem ez nagyon új. Ide nézz - mutattam felé a kezeimet, amik úgy remegtek, mint a nyárfalevél.

- Add ide! - fogta le őket és magához húzott, amitől nagyon gyorsan megnyugodtam, csak a szívem vert még mindig hevesen, de már nem az idegességtől.

- Köszönöm - húzódtam el tőle, mert nem akartam, hogy félre értsék a mozdulatainkat.

Az emberek hirtelen felzúgtak és már én is láttam, ahogy a barátaim megjelentek a pályán. Arcukon látszott a koncentráció. Megszólaltak a himnuszok és mindkét ország szurkolói csodás hangulatot teremtettek. A sípszó után nem sok idő telt el, mikor Fred gólt szerzett. Ránéztem a portugálra, akiről sütött, hogy szíve szerint ő is ott rúgná a labdát a többiekkel. Néha felmordult, néha felszisszent, és nem bírta szónélkül végig nézni a meccset, mindent kommentált. Én rólam ez nem volt elmondható, mert akkora gombóc volt a torkomban, hogy egy hangot sem tudtam kinyögni. Láttam, hogy a spanyolok kicsit szétcsúsztak a hamar bekapott gól miatt és ebből kifolyólag elvesztették a fejüket. Arbeloa után Sergio is kapott egy sárgát, ami után Roni elborult arccal nézett a védőre. Az első félidő utolsó percében Neymar is betalált a kapuba, így még nagyobb hátránnyal mentek a szünetre a spanyolok. Egyik szemem sírt, míg a másik nevetett.

- Most mi lesz? - fordultam a mellettem ülő felé kíváncsian.

- Del Bosque kiosztja őket és próbálja mentálisan összekaparni a csapatot. Felvázolja a lehetséges támadási módokat és próbál beléjük rengeteg energiát tölteni.

A második félidő is hasonlóan kezdődött, mint az első. A negyvennyolcadik percben Fred újabb találatával már 3-0-ra vezettek a brazilok. Nem kellett látnom Iker arcát, hogy tudjam, magát hibáztatja. Cris, mintha érezte volna, mire gondoltam, átölelt és a fülembe súgta.