Las Puertas de Infierno

II. évad 12. rész

Sergio

Bátortalanul nyomtam meg a csengőt az ismerős kapunál. Régen nem jártam itt és hogy őszinte legyek, mióta Ana és a gyerekek beköltöztek, nem is nagy kedvem volt a szomszédoláshoz. Hiába tagadtam volna, még mindig fájt, hogy nem engem választott.

- Sese? - nyitott ajtót csodálkozva a nő, akiért még most is mindent megadtam volna.

- Hola Ana! - mosolyodtam el halványan. - Nem zavarlak?

- Nem - engedett utat nekem. - Gyere csak, éppen Mollyt várom. Elvitte a törpéket sétálni.

- Az jó - telepedtem le a nappali kanapéjára és tekintetem a televízió képernyőjére siklott, ahol a csapatom kergette a labdát az angol Chelsea ellen.

- Jobban vagy? - kérdezte együttérző hangon a mellettem helyet foglaló nő, miután elém helyezett egy pohár gyümölcslevet.

- Fogjuk rá - simítottam végig önkéntelenül a vállamon. Az utolsó meccsemen rosszul értem földet és megrepedt a kulcscsontom, így egy darabig csak tévén keresztül élvezhetem a játékot. - Doki azt mondta, hogy szépen javul. Ha így folytatom, nem sokára visszatérhetek.

- Ennek igazán örülök - villantott rám egy kedves mosolyt Bell, amitől a szívem hatalmasat dobbant. Még mindig hatással volt rám. - És mi szél hozott erre?

- Én...szóval... - pislogtam bűntudatosan az óriási plazmára.

- Unatkoztál - nevette el magát Ana és ettől bennem is feloldódott a gyomromat megülő csomó.

- Nagyon - vallottam be. - Most, hogy a többiek nincsenek itthon, dög unalom minden. Te is így vagy vele?

- Ó nem - legyintett jókedvűen. - Mióta beindult az étterem ilyen gondom nincs. Mindig van valami, ami után szaladgálnom kell. Plusz itt vannak a törpék is. Juni és az ikrek rosszabbak, mint egy zsák bolha. Ha Molly és Dolores nem segítene, nem tudom, hogyan oldanám meg a felügyeletüket.

- Tényleg, hogy megy az üzlet? - kortyoltam bele a poharamba. Jól esett végre megint normálisan beszélgetni vele. Tudom, hogy az én sértett önérzetem miatt távolodtunk el egymástól, de most ébredtem rá, mennyire hiányzott.

- Jól - mosolygott rám kedvesen. - Folyamatos telt házunk van. Van amikor nekem is be kell állnom a konyhába a tűzhely mögé - vonta meg a vállát.

- De gondolom nem bánod? - kacsintottam rá. - Emlékszem, mikor majdnem az egész csapat nálad kajált, de te akkor is meggyőzted a munkát, pedig nem keveset ettünk.

- Igen - kacagott fel. - Életemben nem láttam annyi bélpoklos férfit.

- Jól van na, tudod, hogy imádtuk a főztödet, meg téged is - tettem hozzá elhalkulva.

Pillanatnyi zavart csend ereszkedett közénk.

- Én...

- Bocs... - vágtunk hirtelen egymás szavába, de nem tudtuk folytatni, mert Bell telefonja hangos zenélésbe kezdett. Tekintetemmel végig követtem a lány sudár alakját, ahogy ringó csípővel a nappaliba siet. Arcára széles mosoly kúszott, mikor meglátta a hívót.

- Csak nem rávettek a gyerekek, hogy az egész napot a játszóházban töltsétek? - nevetett fel hangosan, de a következő pillanatban elfehéredett az arca és kezével az egyik fotelbe kapaszkodott. Szeme az ijedtségtől hatalmasra nyílt. Azonnal felugrottam, és oda siettem hozzá. Mielőtt elejthette volna a készüléket, átvettem tőle.

- Mi történt? - segítettem leülni a szemem láttára összeomló nőnek.

- Nico... - suttogta a nevet, majd felnézett rám és a szemeiből kicsordultak az első könnycseppek.