Las Puertas de Infierno

83.

Ana

- Baj van anya? - kérdezte Nico félve.

- Nincs - erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Miért?

- Mert még mindig a gombomat fogod.

- Ne haragudj kicsim - engedtem el a szóban forgó tárgyat. Nem akartam, hogy érezzék rajtam, hogy a konyhában elhangzott szavak teljesen felkavartak. - Gyere életem - hívtam magamhoz a lányomat. - Fésülködjünk meg - szó nélkül állt elém és szomorúan nézett ki az ablakon. - Lina, mi a baj? - guggoltam le hozzá.

- Én ... - lepték el szemeit a könnyek - én annyira szeretnék koszorúslány lenni - sírta el magát. - Nekik olyan szép ruhájuk van.

- Ó, édesem - öleltem magamhoz, hogy megnyugtassam. - Megígérem, ha valaha is férjhez megyek, akkor te leszel az én gyönyörű koszorúslányom - töröltem meg az arcát.

- Biztos? - hüppögte.

- Száz százalék - bólintottam komolyan.

- Akkor jó - mosolyodott el halványan. - De ne várj túl sokáig - fenyegetett meg apró ujjaival, mire elnevettem magam. Annyira édes volt, ahogy megpróbált felnőttesen viselkedni.

- Bejöhetek? - dugta be a pilóta a fejét az ajtón.

- Te vagy itthon - morogtam az orrom alatt nem túl kedvesen, de ez egy cseppet sem zavarta őt, legalábbis nem mutatta.

- Mit szólnátok egy kiránduláshoz? - intézte a kérdését a gyerekekhez.

- Szuper! - ugrándozott Nico, míg Lina csak megvonta a vállát, ami nála már haladás volt.

- Ana? - nézett rám átható kék szemeivel, amitől zavarba jöttem.

- Van más választásom? - sóhajtottam fel.

- Hát akkor, nincs más hátra, mint hogy öltözzetek fel melegen és pár perc múlva találkozunk a kocsinál - vigyorodott el majd újra magunkra hagyott minket.

Előbányásztam a bőröndökből az újonnan vásárolt meleg holmikat, bakancsokat majd szépen felöltöztettem a kicsiket. Mikor kész lettek, leküldtem őket a konyhába Paulához és átmentem a mi szobánkba, hogy én is elkészüljek. Ahogy beléptem, szemem megakadt a finn felsőtestén, amire pont akkor vette fel a pólóját. Ahogy ránéztem, láttam, hogy mondani akar valamit, de a mobilom csörgése megzavarta. A kijelzőre nézve a szám mosolyra húzódott és szinte azonnal válaszoltam a hívónak.

- Hola Cris! - mosolyogtam a telefonba.

- Hola Kicsim! Minden oké? Lináék jól vannak?

Imádtam, hogy a gyerekekre is gondolt.

- Minden a legnagyobb rendben. Hosszú volt az út, de egész jól bírták a törpék.

- Nagyon hiányzol - szomorodott el a hangja.

- Még csak tegnap jöttünk el - nevettem fel hitetlenkedve.

- Az már régen volt.

- Cris - búgtam a telefonba miközben a velem szemben álló finnre néztem akinek az arcáról semmit nem tudtam leolvasni.

- Ana - utánozta a tettemet. - Siess haza, mert nagyon rossz nélküled - mondta, amitől a szívem hevesebben kezdett verni. Arcom elpirult és zavartan fordítottam hátat a pilótának. - Remélem az a vadbarom egy ujjal sem ért hozzád? - váltott hirtelen hangnemet, csábítóból féltékenybe.

- Nyugi, megígérte, hogy viselkedik, amúgy is a gyerekek miatt vagyunk itt és nem...

- Kicsim, annyira naiv vagy - nevetett fel a focista. - Melyik férfi ne akarna megkaparintani, ha esélyt látna rá?