Las Puertas de Infierno

76.

Kimi

- Mi a fenét lehet venni egy három éves fiúnak? - néztem Markra elgyötörten. Már bejártuk az összes játékboltot, de nem találtam semmit, ami szerintem megfelelt volna a fiamnak. Lina egyszerűbb eset volt mert neki egy akkora babát választottam, mint ő maga. Hófehér tüllszoknyában volt és egy szalag hirdette a vállán, hogy ő Miss World. Szőke haja a háta közepéig ért és ha fogtad a kezét, még lépegetni is tudott.

- Fogalmam sincs - röhögött rajtam az edzőm.

- Ez az utolsó bolt ahova bemegyek - jelentettem ki mérgesen. - Ha itt sem találok semmit, akkor feladom - löktem be a vállammal az ajtót.

A második végeláthatatlan sort néztem át amikor megakadt a szemem egy lábbal hajthatós F1-es Ferrari autón.

- Ez az! - kiáltottam oda Marknak. - Ez kell neki - mutattam rá a játékra. Mark csak ránézett és elvigyorodott. - Kár, hogy nincs Lotus-os - sóhajtottam csalódottan, majd az eladó segítségét kértem, hogy csomagoljon be nekem egy ilyen szuper kis kocsit.

- Már csak a csajnak kell venned valamit - lökte meg bohóckodva a vállamat a barátom.

- Mégis mi a fenét? - gondolkodtam hangosan.

- Szerintem ne ronts ajtóstól a házba, és csak egy kisebb virágcsokorral kezd, nehogy rájöjjön, hogy nyomulni akarsz - adott tanácsot.

Kifelé menet a kocsimhoz megláttam egy virágárust és gyorsan felvásároltam az összes fehér rózsáját, mert ha nem csalt az emlékezetem, ez volt a kedvence.

- Azt mondtam, kisebb csokor - röhögött fel Mark, mikor meglátta a kezemben a rengeteg virágot.

- Jól van na, régen volt már, hogy tepernem kellett valakiért - húztam el a számat, majd elindultam a lány lakásához.

Gyomorgörccsel álltam meg a ház előtt és idegesen markoltam még mindig a kormányt.

- Na induljunk "apuka", nézzük meg azokat a kis Raikköneneket - vigyorgott Mark majd segített kipakolni az autóból. Az ajtó előtt megigazítottam a ruhámat és ujjaimmal beletúrtam a hajamba és csak ezután nyomtam meg a csengőt.

Az idős nő nyitott ajtót, de most nem mosolygott rám úgy, mint tegnap reggel.

- Jó napot - köszönt kimérten, majd arrébb állt, hogy be tudjunk menni a házba.

- Jó napot! Még be se mutatkoztam. Kimi Raikkönen - nyújtottam felé a szabad kezemet, amit ő szigorú arccal fogadott. - Ő pedig az edzőm és egyben legjobb barátom Mark Anhall - mutattam a hátam mögött állóra.

- Molly Sanchez, Anabell pótmamája.

A nappaliba érve tüzetesen szét néztem, mivel az első látogatásomkor erre nem került sor. Barátságos kis lakás volt, szinte mindenhonnan sugárzott, hogy az itt élők nagyon szeretik egymást. Rengeteg vidám gyerek rajz borította be a falakat és még több fénykép. Közelebb léptem a fotókhoz és tanulmányozni kezdtem őket. Nagy megnyugvásomra, sehol nem találkoztam egyetlen hímnemű egyeddel sem. Csak Anáról és a gyerekekről készültek képek. Időrendi sorrendben lógtak a falon és szívbe markoló érzés volt látni, hogy hogyan cseperedtek fel a gyerekeim, nélkülem.

- Hello! - hallottam meg a lány hangját mire gyorsan megfordultam a tengelyem körül. Ott állt a lépcsőn, kezeit pedig a gyerekeim fogták és érdeklődő tekintettel néztek rám.

- Sziasztok - nyögtem ki egy épkézláb mondatot, de a szemeim nem tudtam levenni a kicsikről. Ha eddig azt hittem, hogy csak a képzeletem játszott velem, akkor most már el kellett fogadnom, hogy tényleg léteznek, és itt állnak előttem.