Las Puertas de Infierno

II. évad 10.rész

Ana

- Nem tudom Alejandro! - kiáltottam fel idegesen. Arcomat a kezeim közé ejtettem, a szemeimet lehunytam és mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak. - Ne haragudj - pislogtam aztán a szakácsomra, aki kérdőn nézett rám.

- Nem teszem. Tudom, hogy most óriási nyomás van rajtad - eresztett meg felém egy halvány mosolyt -, de akkor is kezdened kell ezzel a helyzettel valamit és ha nem tudod, mit akkor talán beszélned kéne valamelyik barátoddal...

- Szó sem lehet róla! - csattantam fel újfent. - Még csak az hiányozna, hogy belevonjam valamelyiküket. Így is épp eléggé középpontba kerültem - húztam el a számat, ahogy eszembe jutottak a két hete kezdődött címlap sztorik, amik rólam és Kimiről szóltak. A Crissel való kapcsolatomra még nem jöttek rá, de éreztem, hogy már nem sok időnk van és az is napvilágra kerül.

- Pedig nem hiszem, hogy nélkülük véget tudsz ennek vetni - húzta ki a velem szemben lévő széket és ráült. - Nézd, ezek az emberek nem kispályások. Mióta megtudták, hogy kinek az exe vagy, még többet követelnek.

- Tudom, tudom - sóhajtottam fel csüggedten majd hátradőltem a székemben. Mióta megnyitottam az éttermet és láthatóan beindult, megkeresett egy csoport, akik védelmi pénzt követeltek. Elég sokáig le tudtam szerelni őket, de mióta napvilágra került a volt viszonyom a finnel, vérszemet kaptak. Az eddig követelt pénz háromszorosát akarták és mivel most sem fizettem, egyre durvább "balesetek" történtek. Érdekes módon egyszerre romlott el az összes hűtőm, majd a friss árú nem érkezett meg időben, de a mai volt a legrosszabb. Mikor megérkeztünk a nyitásra, az utca felé lévő összes ablak be volt törve. Azonnal tárcsáztam az üvegest és amíg ideért, mi összetakarítottunk, de ma már nem tudtunk kinyitni, úgyhogy az egész nap mehetett a kukába.

- Elég egyértelmű volt az üzenet, fizetsz vagy tönkre tesznek - mordult fel Alejandro. - Felfogtad, hogy nem viccelnek? Lehet hogy legközelebb felgyújtják az egész kócerájt, vagy ...

- Hé, nyugi - szóltam rá az önmagát hergelő alkalmazottamra.

- Ne haragudj, de nem tudok megnyugodni - ugrott fel majd mászkálni kezdett az irodámban. - Van fogalmad róla, hogy mit jelent nekem ez a hely? Imádok itt dolgozni. Szeretem a munkatársaimat, jól kijövök a főnökkel - nézett rám - arról nem is beszélve, hogy simán el tudom tartani a családomat a fizetésemből. Baromira nem szeretném elveszíteni!

- Mert szerinted én azért güriztem ennyit, hogy ezek a mocskok idejöjjenek és mindent tönkre tegyenek?

- Nem, persze, hogy nem, de neked sokkal egyszerűbb.

- Igen? - emeltem meg a szemöldökömet. - És ugyan miért?

- Neked ott vannak a híres barátaid, ha valami történne veled, attól még nem kerülnél az utcára...

- Ó, szóval erről van szó? - néztem rá hitetlenkedve. - Azt gondolod, hogy ezt itt - mutattam körbe - ajándékba kaptam?

- Miért, nem? - méregetett lekezelően.

- Vedd tudomásul, hogy nem! Amit ebbe az étterembe öltem, annak minden egyes filléréért keményen megdolgoztam!

- Ja - húzta el a száját.

- Úgy gondolod, hogy hazudok? - meredtem rá gyilkos tekintettel. - Gőzöd sincs arról, hogy honnan jöttem és arról se, hogy miken mentem keresztül. Van fogalmad róla, hány éjszakán át kellett elviselnem kéjsóvár pasasok fogdosását? El tudod képzelni, hogy milyen undorító dolog, ha egy izzadt, büdös, tapadós kezű alak fizeti ki az öltáncot és ahelyett, hogy otthon lennél a gyerekeiddel, egy alkoholtól bűzlő bankár suttogja lihegve a füledbe, hogy mit és hogyan csinálna veled, ha elmennél vele szobára? Úgy gondolod, hogy olyan nő vagyok, aki engedi egy pasinak, hogy kitartsa, mert akkor nagyon nagyot tévedsz. Soha, érted soha a büdös életben nem engedtem, hogy bárki is beleszóljon az életembe - kiabáltam a döbbent arcába.

- É..értem - pislogott rám még mindig furcsán.

- Nem, nem hiszem - ráztam meg szomorúan a fejem miután kissé lehiggadtam.

Pár percre néma csend vett körbe minket. Láttam az előttem lévő arcán, hogy még mindig emészti amit az előbb mondtam. Nem akartam ennyire letámadni, de a mostanában felgyülemlett feszültség így távozott belőlem.

- Ne haragudj - nyögte ki Alejandro nagy sokára.

- Nem, te ne haragudj. Mostanában minden a feje tetejére állt körülöttem és te voltál az akin lecsapódott a mérgem - szabadkoztam. - Viszont szeretném, ha az eszedbe vésnéd, ez az étterem teljes egészében az enyém. Senki nem adott bele egy fityinget sem és pont ezért minden döntés is az enyém, márpedig én úgy gondolom, hogy erről a zsarolásról nem akarok senkinek se szólni. - néztem határozottan a szakácsom szemébe.

- Felfogtam - bólintott komolyan.

- Köszönöm - sóhajtottam fel.

- De még mindig ott lóg a levegőben a kérdés, hogy mihez fogsz most kezdeni?

- Még nem tudom - vallottam be kelletlenül. - Talán mégis beszélnem kellene velük - morfondíroztam hangosan.

- Ne csináld! Ha egyszer fizetsz, vérszemet kapnak és soha többé nem tudod leállítani őket.

- Pont ezért nem akartam eddig se engedni nekik, de amit ma tettek, azzal azt üzenték, hogy ez csak a kezdet. Ma a kirakat, holnap akár Briana, Lucy, Jorge, Pedro vagy éppen te leszel a következő célpont - túrtam a hajamba zaklatottan.

- Vagy éppenséggel te - értette meg az indokaimat végre.

- Semmi nem ér annyit, hogy emberi életek legyenek veszélyben - magyaráztam halkan.

- Gondolod, hogy odáig merészkednének, hogy...

- Remélem, hogy nem - vágtam a szavába, mert nem akartam kimondva hallani a szavakat, amik így is mázsás súlyként nehezedtek ránk.

- Nincs olyan ismerősöd, aki esetleg benne van a... - vakarta meg feszülten a nyakát.

- Miben?

- Mivel az előbb hozzám vágott szavaidból azt vettem ki, hogy egy éjjeli bárban dolgoztál - feszengett a székben nyugtalanul - ezért biztos ismersz valakit, aki érintett az alvilág dolgaiban.

Két pillanatig úgy néztem rá, mint aki megőrült, majd bevillant egy név, aki talán úgy tud segíteni, hogy nem érzem tőle lekötelezettnek magam.

- Azt hiszem beugrott valaki - nyúltam a telefonomért majd ránéztem Alejandrora.

- Már megyek is - tette fel a kezeit és kilépve az irodámból becsukta maga mögött az ajtót.

Tekintetemet újra a készülékemre fókuszáltam, legörgettem a keresett névhez, majd megnyomtam a hívó gombot. Néhány pillanatot várnom kellett, míg az illető felvette.

- Hola Szépségem! Ezer éve nem beszéltünk. Mi van veled és a törpékkel? Még mindig a portugállal vagy?- szólt bele a vonalba a hívottam.

- Szia! - nevettem fel a hangját hallva. - Köszönöm kérdésed, a törpék jól vannak, Cris is meg van még. Viszont jó lenne beszélnünk!

- Baj van? - váltott át a hangja aggódóvá.

- Úgyis lehet mondani - húztam el a számat.

- Anabell, ne idegesíts! Mond már mi van, mert a frászt hozod rám!

- Ez nem telefon téma. Ha ráérsz, ide tudnál jönni az étterembe? - kértem halkan.

- Ez kérdés volt? Azonnal indulok.

- Oké, de ha dolgod van...

- Mondom indulok! - csattant fel ellentmondást nem tűrve a hangja.

- Rendben és Leroy...

- Igen?

- Köszönöm - mosolyodtam el szívből a mai napon először.

Jó érzés volt tudni, hogy számíthatok rá. Ő volt az egyetlen olyan férfi, akitől nem szégyelltem segítséget kérni, mert tudtam, hogy nem vár érte semmiféle ellenszolgáltatást és később sem fogja a fejemhez vágni, hogy neki köszönhetek mindent.